Fejagy

Talán nekünk sem tanulság nélkül való annak a dinoszaurusz fajnak a története, amely – sok másikhoz hasonlóan – két aggyal rendelkezett. Egyet a csípője tájékén hordott, egy másikat pedig a fejében. Az előbbi az alapvetőbb, vagy ha úgy tetszik, alsóbb rendű funkciókat irányította: a keringést, általában a belső szerveket, a mozgást, stb. A koponyában lévőt – leegyszerűsítve – a mi úgynevezett szürkeállományunkkal azonosíthatjuk: a gondolkodásért, a józan ítéletért, a tanulásért, stb. volt felelős.

Az eredeti evolúciós haszna minden bizonnyal az lehetett ennek a megoldásnak, hogy az alapvető funkciók komolyabb sérülés esetén is megmaradhattak, túléléshez segítve az egyedet. Nincs bizonyíték ugyanakkor arra, hogy a két agynak szerepe lett volna abban, hogy ez a faj gondolkodó, sőt kooperatív társadalmat létrehozó és működtető lények összességévé emelkedett. De hogy nyomtalanul eltűnt az idő történetében, abban feltétlenül.

Az történt ugyanis, hogy minden általuk elkövetett hiba, gyarlóság vagy gonosztett (akár jogi) magyarázatakor arra hivatkoztak, hogy a fejagy elvesztette kapcsolatát a szervezet többi részével, az adott szörnyűség tehát nem a vádlott bűne, hanem egy csípőből jött tévedés, egy kivédhetetlen szervi sajátosság eredménye.

Egy idő után felelősségre vonták persze az ilyen okfejtést elfogadó bírókat, akik hajlottak is rá, hogy bűnösségüket – bizonyos módon – elismerjék. Mentségükre azt hozták fel, hogy fejagyuk elvesztette kapcsolatát szervezetük többi részével, így a vitatott ítéleteket úgymond csípőből hozták, azaz – jó szívvel és jogi értelemben – nem vonhatók felelősségre miattuk. Hivatalosan ettől a pillanattól számítjuk a faj kipusztulása történetének végjátékát.