Egy italpincérként dolgozó ember hosszú éveken át tűrte, hogy a vendégek semmibe vegyék, keresztülnézzenek rajta, vagy lesajnáló, megalázó módon bánjanak vele. Eleinte nem értette, hogy miért azok a legrosszindulatúbbak, akik maguk is hasonló élményekben részesülnek nap mint nap, mint alacsony beosztású alkalmazottak, bolti eladók vagy kereskedelmi ügynökök.
Amikor viszont rájött, hogy miért, rögtön tudta, mit kell tennie. Berendezett egy irodát – óriási főnöki bőrfotellel, vastag szőnyeggel, arany töltőtollal a robusztus íróasztalon, oklevelekkel a falakon. És nem tett mást, mint hogy egy elképzelt helyzetet árult. A megrendezett szituáció során ügyfelei az iroda jogos tulajdonosát, azaz egy nemzetközi mércével mérve is rendkívül magas beosztású vezetőt alakítottak, aki épp magához hívatja szintén elképesztően magas, de nála azért egy kicsivel mégiscsak alacsonyabb rangú beosztottját, és valami konkrét vagy éppen ellenkezőleg, egészen homályos hiba miatt felelősségre vonja őt.
Voltak, akik ordítottak elképzelt alárendeltjükkel, voltak, akik bocsánatkérésre kényszerítették, voltak, akik kirúgással vagy fegyelmivel fenyegetőztek, voltak akik többször is elmondatták vele, hogy pontosan mit csinált rosszul, voltak akik kegyeskedtek még egy utolsó esélyt adni neki, voltak akik kioktatták, stb. Szóval ezerféleképpen csinálták, de három dolog közös volt bennük. Először is: a kis színjáték elégedettséggel és megnyugvással töltötte el őket. Másodszor: éppen ezért erejükön felül is hajlandók voltak fizetni a szolgáltatásért. Harmadszor pedig: újra és újra visszatértek.
egypercesek 