Az arcát kell figyelnem

Már nagyon régen történt, de az esemény minden kockája élénken él a fejemben, mintha egy megállítható, visszapörgethető, újraindítható film lenne. Egy zajos összejövetelen megláttam egy harmincas férfit. Nem tudom, kivel jött, valahogy körülvette a magánynak egy láthatatlan burka. Nem lépett kontaktusba senkivel, és a többiek sem vették észre. Talán nem is ismerte senki.

Még akkor sem figyeltek fel rá, amikor egy trombitát vett a kezébe. Azt hiszem, a házigazda nagyapjáé volt valamikor. A kezébe vette, és nyugodtan vizsgálgatni kezdte. Végigsimította a csillogó rezet, lassan, egyesével benyomta és kiengedte a billentyűket. Közben szemével, tapintásával, de még talán valami csak rá jellemző érzékkel is figyelte, hogy mit csinál, és az mit eredményez. Az arca koncentrációról árulkodott, és néha mintha izgalom futott volna át rajta egy-egy rövid pillanatra.

Pár perc vizsgálódás után a szájához illesztette a trombitát, és belefújt. Nem történt semmi. Belefújt még egyszer, mire egy utolsó erővel kipréselt fingásra emlékeztető hang hagyta el a hangszert. Erre többen odafordultak. Volt, aki mosolygott, volt, aki fel volt háborodva. A férfi rájuk se hederített, hanem egy pillanatra sem változó arckifejezéssel tovább folytatta a kísérletezést. Csakhamar épkézlábnak mondható hang került elő a tölcsérből, de híján minden dallamnak, sőt minden olyan hangnak, amit az ember füle kellemesnek érez. Erre már többen felfigyeltek, páran összesúgtak, de a férfi teljesen belemerült vizsgálódása tárgyába, és már a billentyűket próbálgatta. Közben persze folyamatosan fújta a hangszert.

Innentől elég kellemetlen pár perc következett, mert egyrészt egyre hangosabban „játszott”, másrészt továbbra is végetlenül hamisan. Egy idő után kaotikus hajlítások és elkülönülő hangok törtek elő a trombitából, egyre gyorsabban, aminek egyenes folyományaként egyre nagyobb nyugtalanság és türelmetlenség támadt a teremben, már nem volt senki, aki ne a „rézfúvóst” figyelte volna. Rajtam kívül csak kétféle ember volt ott: aki kinevette, és akit idegesített. Én azonban csak az arcát figyeltem. Olyan nyugalom áradt belőle, és olyan megzavarhatatlan összpontosítás, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.

Egyszercsak – véletlenül(?)– két tiszta hang keveredett egymás mellé, aztán pár ütemmel később még néhány. Ezt tapssal üdvözölték a jelenlévők, de amikor egy tagadhatatlan, de általam egyébként nem ismert dallam kezdett el szólni, mindenki elhallgatott. A férfi arcán olyan kifejezés futott át, mint amikor valaki megsejt valamit, de nem tudja biztosan, hogy jó nyomon jár-e. Egy olyan „aha”, amiről nem tudjuk eldönteni, hogy kérdezték vagy mondták.

A megtalált dallamot megtartotta és eljátszotta dagályosan, aztán halkan, majd katonásan, végül szomorúan. Ekkorra döbbent csönd vette körül, mindenki rá figyelt, egy kört alkottak körülötte. Ő letette a trombitát, mint aki nagyjából kiismerte azon a szinten, ami ennyi idő alatt és ilyen körülmények között lehetséges, azaz hogy eszik-e vagy isszák. A hangszert visszatette oda, ahonnan elvette, és elsétált.

Nem tudom, hány év telt el, mire újra láttam. Egy plakáton. Egy trombitát fújt. Ugyanazzal az arckifejezéssel, mint azon az estén. Azóta mindig elmegyek a koncertjeire, ha hozzánk látogat. Általában, hogy szabadon megelevenedhessen előttem, csukott szemmel szoktam zenét hallgatni – amit a hozzá nem értők alvásnak hisznek –, de ha ő játszik, nem tehetek róla, mindig az arcát kell figyelnem. Nem szeretnék lemaradni róla, amikor megint rájön valamire, még ha nem is biztos benne, hogy kérdezi vagy mondja.