Nem lassítanak

Én vagyok az az ember, aki a járdán mindig kitér az útból. Aki miatt nem kell lépést váltanod, akivel nem fogsz összeütközni. Biztos találkoztunk már. Vannak hozzám hasonlók. Velük öröm együtt közlekedni, mert messziről megértjük egymás elkezdett mozdulatait, látjuk, mit tervez a másik.

Vannak viszont azok, akikkel egybe esik, együtt mozog a világ középpontja. Ők nem lassítanak, nem térnek ki. Ők is eljutnak a céljukhoz, pedig ezért nem ők tették a legtöbbet. Tudtukon kívül mások előzékenységének köszönhetik gördülékeny hétköznapjaikat.

Elhatároztam, hogy – magam előtt – kísérletnek álcázott megtorlást fogok végrehajtani: Mi van, ha én sem térek ki? Egy zsúfolt zebránál mély levegőt vettem, és eltökéltem, hogy nyílegyenesen fogok átmenni rajta, nem fogok kitérni senki útjából. Amikor az autók megálltak, de még a zöld jelzés előtt, tekintetemet a szemközti oldalon lévő ház falára szegeztem, és határozott léptekkel elindultam. Ketten rögtön kitértek az utamból, egy harmadikkal súroltuk egymást. Ezután az emberfolyam kezdett szétnyílni előttem, de a negyedik ellenféllel végre(!) összeütköztünk. Jobb vállunk egymásnak csattant. Mivel én számítottam, sőt vártam az ütközésre, ő pedig nem, kettőnk közül ő esett hanyatt. Arca eltorzult a fájdalomtól, vállához kapott, és kurtán, élesen felordított. Pillanatnyi diadalt éreztem, a „naugye, én megmondtam, hogy ez lesz, a ti akartátok” édes íze áradt szét a számban, és szinte megrészegülve vártam a következő utamba kerülő vádlottat.

De a férfi nem mozdult az aszfaltról. Rossz érzés fogott el, valahogy elromlott a játékom. Megálltam, és rövid tétovázás után visszaléptem hozzá. Az arca nem azé a bunkóé volt, aki soha nem tágít elhatározott irányától. Egy, a fájdalomtól könnybe lábadt szemű embert láttam a földön, aki nem tudott felülni, szemeit ijedten forgatta, de nem nézett semmire, csak a bizonytalan magasságba, az ég felé.

– Kérem, segítene? – szólalt meg, ahogy lehajoltam hozzá – El van törve a kulcscsontom, és nincs rajtam a rögzítő. Nyúljon kérem a hátam alá, és háromra segítsen felülni. Segítettem neki. Felállt, és folytatta:

– Pont ma nem vettem fel azt az izét. Mert csak akkor kell, ha valami hirtelen baj történne. De én vagyok a hülye! Hogy csőlátó létemre így kijövök az utcára.

– Ne haragudjon, igazán nem akartam, az én hibám – mondtam. Én sem vettem észre magát – toldottam meg egy hazugsággal.

Ez óta az eset óta újra ugyanúgy kitérek az útból, ahogy mindig, és csak gyűlik bennem a düh, hogy mások a hozzám hasonlók előzékenységéből jutnak el a céljukhoz.