Mindig borsózik a hátam, amikor a buszra felszálló nyugdíjasok odalépegetnek a kiszemelt ülőhelyükhöz, majd elkezdik végiggondolni, hogy melyik kezükbe kerüljön végül a szatyor, illetve hogy előbb leüljenek és aztán fordítsák be a lábukat, vagy épp ellenkezőleg. Én közben szinte a saját lábamban érzem, ahogy a nemtörődöm sofőr a pedál fölé emeli jobb talpát, hogy kövér gázt adjon. A vehemens indulás pillanata az esetek döntő többségében azon a ponton éri a hajlott korú utasokat, amikor már épp leültek volna – ha nem indul a busz. Pár pillanat súlytalanság, nekem a hajas fejbőröm is bizseregni kezd, és a néni / bácsi végül lehuppan az ülésre. (Háttal ülést feltételezve. A menetiránnyal megegyezően a megállás-leszállás a releváns mutatvány).
Na, én ezt nem fogom csinálni, ha eljutok odáig. Megállok majd a buszmegállóban egy pillanatra, a bajszom alatt elmormogok egy “gyilkosok”-ot, és gyalog csoszogok tovább.
egypercesek 