Hazafelé szokatlanul, sőt valahogy furcsán üres volt a Rét utca. Teremtett lelket sem láttam a teljes hosszában, mintha vákuum lett volna a máskor sétáló párokkal, bicikliző gyerekekkel és beszélgető öregekkel tarkított fás utcácskában. A Sas közhöz érve kiderült, hogy miért. Az egyik régi, de takaros ház előtt kisebb csődület támadt: egy idős hölgyet hoztak ki a kapun.
Nem akartam közelebb menni, de ha egyszer arra vezetett az utam… A néni egy hordágyon feküdt letakarva. Egy pillanatra félrecsúszott a pokróc a fejéről, ami szintén le volt takarva egész testéhez hasonlóan. Halott volt. Utolsó, szoborrá kövült arckifejezése ijedtséget, tehetetlenségre kárhoztatott tenni akarást őrzött. Mellette egy hasonló korú asszony lépdelt kezeit tördelve, egyelőre könnyek nélkül: még nem fogta fel, hogy mi történt.
Egy pillanat! Én ismerem… ismertem a halott asszonyt. Tudom már. Nem több, mint egy órája láttam a boltban. Mögötte álltam a sorban a pénztárnál. Reszketegen rakosgatta a három narancsot, az olcsó kávét, a negyed kiló kenyeret és a fél liter tejet a pultra. Ahogy a pénztárcáját elővette, a narancsok elkezdtek gurulni, ő pedig utánuk kapott, de mozdulatával leverte a kenyeret is, és a pénztárca is kiesett a kezéből. Ekkor vettem észre, hogy fillérre pont annyi pénzt készített elő, amennyit vásárolt. Előre kiporciózta. Volt még pár kis boríték a tárcában, de nem tudtam elolvasni, hogy mi volt rájuk írva.
Miközben segítettem felvenni a földről a narancsokat és a kenyeret, az egyik gyümölcsöt – egy szinte ösztönös gondolattól vezérelve – rá hagytam, és az így nyert idő alatt észrevétlenül egy ötezrest bújtattam a tárcájába. Soha nem csináltam még ilyet, de most valahogy kétségem sem volt, hogy ezt kell tennem. Megköszönte a segítséget, fizetett és elment. A turpisságot nem vette észre. Ez megkönnyebbülés volt számomra, mert ha jobban belegondolok, mégiscsak furcsa helyzet lett volna, ha rögtön megtalálja a bankót, vagy pláne ha rajtakap, hogy a tárcájával babrálok.
– Ne haragudjon, hogy megkérdezem – szólítottam meg a hordágy mellett araszoló hölgyet –, de mi történt? Tudja, ma délután még találkoztam a nénivel és… Persze nem tudtam befejezni a mondatot: és akkor mi van, ha találkoztam vele?
– Talált a tárcájában ötezer forintot… De azt mondta, hogy az nem az övé. Mire én mondtam neki, hogy most már az, örüljön neki! Vegye úgy, hogy ez Isten ujja! Hát bizony, hogy jó helyre került az a pénz! De ő azt mondta, hogy ez nem az övé, nem tudja, hogy került hozzá, és más kárára neki nem kell semmi, szűkösen él, de becsületben. Két háborút élt végig, de soha nem vette el a másét… Meg akartam nyugtatni, de egyre jobban belelovalta magát, hogy érdemtelenül került hozzá, és most biztos nagyon hiányzik valakinek, és először elkezdte kapkodni a levegőt, aztán fulladni kezdett, tudja a szíve… Én kihívtam a mentőket… Én kihívtam őket, de… – és ezzel elsírta magát. Zokogni kezdett, és már csak annyit tudtam kivenni a szavaiból, hogy jobb lett volna, ha ott marad az az ötezres, ahol eredetileg volt.
egypercesek 