Az utolsó előadó bearanyozta az egész, a szó rossz értelmében vett tanácsadók által tönkrevágott délutánt. Felállt az első sorból barna zakójában, zöld kardigánjában, narancs ingében és nyakkendőjében. A nadrágja egy valószínűleg nem létező színű, de valahol a zöld és a barna határán játszó kitérdelt pantalló volt. A megközelítőleg ötvenhárom kilogramm bruttó tömegű, csontos, szakállas úr mellkasán homorulatot képezett, majd az így nyert részt hozzáadta a hátához. Kedvesen mosolygott a mikroportot ráerősítő kollégára és ránk.
Majd abban a pillanatban, ahogy élesítették a hangosítást, arca megváltozott. Vonásai megkeményedtek, teleszívta a tüdejét, és kérlelhetetlen következetességgel ordítani kezdte előadását. A mikrofont távolabb is kellett tenni hangképző szerveitől, ami átmenetileg mérsékelte a hangerejét, de bőven volt benne tartalék ahhoz, hogy egy percen belül újra az eredeti erővel kiáltsa szigorú szavait.
Amikor valami rendre kudarcra vezető vállalati gyakorlatról, vagy fegyelmezetlenül, fél szívvel gondozott folyamatokról beszélt, valódi dühöt érzett, hangját megércesítette, keze ökölbe szorult. Sokszor hangsúlyozta, hogy ő pontosan tudja, hogy miről beszél (ugyanezt az előtte szólók nem tudták volna hitelesen állítani). Érzékeltette, hogy ezért aki mást gondol az általa megvilágított kérdésekről, az súlyosan, veszélyesen téved. Bennem személy szerint az is felmerült, hogy az ilyen tévelygők talán a pokolra jutást sem kerülhetik el.
Összesen öt előadást hallottam. Mindegyiket értékelni kellett egy-egy egy és hat közötti pontszámmal. Neki már a hetedik másodpercben megadtam a hatost. És nem bántam meg. (Sajnos egyest is kénytelen voltam adni, a második legjobb jutalma egy hármas volt).
egypercesek 