Paintball

A hétvégi paintballozás nem hozott semmi reveláció szerű tanulságot, olyat, amit amúgy sose gondoltam volna, de azért érdekes volt „konkrétan” megtapasztalni, hogy ha az ember kibújik a fedezékéből, akkor igen jó eséllyel lelövik, illetve hogy nem tart semeddig beleereszteni egy (vagy hét) golyót valakibe, akiről nem is feltétlenül tudjuk, hogy kicsoda, csak az látszik róla messziről, hogy ellenfél.

Az első szavaimra valamelyest rácáfolva az mégis tanulságosabb volt talán a többi részletnél, amikor hirtelen közvetlen közelről szembetaláltuk magunkat egy opponenssel. Olyan természetességgel húztuk meg a ravaszt, számolatlanul röpítve egymás felé a golyókat, mintha mindig ezt csináltuk volna, mintha a fegyver az ujjunk szerves meghosszabbítása lenne. Az első ijedtségünk és összesen kb. kilenc kilőtt golyó után pár szót is váltottunk. Így derült ki, hogy ő a kis távolság miatt csak szóban akarta jelezni a találatot. (Van egy olyan szabály, hogy ha valakin hátulról vagy őt teljesen készületlenül érve és közelről rajtaütnek, akkor nem lőnek mondjuk a gerincére huszonnégy centiről, hanem csak megkopogtatják a vállát). De nekünk, kettőnknek, illetve agytörzsünknek(?) eszünkbe sem jutott, hogy lehetne mást is tenni, mint lőni. Szóval az ilyen háborús helyzetek valószínűleg eléggé egy kaptafára mennek, és alig van lehetőség az akár kimagasló konfliktus-kezelő és társas-szociális készségeket rendeltetésük szerint használni.

Az is szokványos balesetnek számít, ha az ember egy-két, lányos zavarában leadott célzott lövés után eszmél rá (őszintén), hogy egy magát megadó emberre tüzel. És ehhez ún. állatnak sem kell lenni. Ez bárkivel előfordulhat. Bármelyik oldalon, bármelyik szerepben.