Egy embert láttam a volán mögött abban a sávban közeledni, ahol a zebra után közvetlenül (ahol én is álltam) parkoló autók vannak. Valamit tehát tennie kellett. Én hasonló helyzetben belenézek a tükörbe, indexelek, szükség esetén megállok, hogy amikor szabad az út, sávot válthassak és továbbmehessek.
Az illető valami egészen mást csinált. Indexelt ugyan, de egyáltalán nem nézett hátra vagy oldalra, hanem lépésben, de harmadik fokozatban behúzott a mellette lévő sávba, és közben rettegés fénylett a szemében. Félt, hogy esetleg jön valaki hátulról, és már nem tud megállni. De eszébe sem jutott meggyőződni róla, hogy ez-e a helyzet. A gázt hiába nyomta, a motor hármasban, ezres fordulat környékén csak dadogott, épp hogy nem fulladt le, nem hogy gyorsítani képes lett volna.
Három körülmény kellett ahhoz, hogy ne legyen gond. Az első kétségkívül az indexelés volt, a másik az, hogy a mögötte jövő osztrák volt – és talán ezért? – nem kergette páni félelembe hősünket harminc centiről való dudálással, a harmadik pedig egyszerűen az, hogy felismerte a helyzetet: csak magára számíthat; a kikanyarodó (együtt)működésre alkalmatlan.
Talán kirekesztő gondolat, de én egy ilyen beszédes esetet elegendőnek tartok ahhoz, hogy az elkövetőt egy életre eltiltsák attól, hogy bármit is vezessen. Legjobb tudomásom szerint még nem jegyeztek fel olyan esetet, amikor a destruktív fatalizmus lett volna a célravezető stratégia a közlekedésben.
egypercesek 