Én láttam, hogy a srác nem akar több időt veszteni, hogy megpróbál úgy átmenni a hídon, hogy le sem néz a sínekre, de hát ott állt az a régi mozdony. Látta a szeme sarkából. Megállt. Nem fordította el a fejét sem, csak állt a reggeli napsütésben.
Haja akkurátusan fésült volt, de hátul, ahol a tükör nem lehetett segítségére, az ég felé meredve, érintetlenül őrizte az ébredés pillanatát. Drapp nadrágját olyan közel húzta mellbimbóihoz, amennyire az fizikailag lehetséges, azaz a köldökénél számottevően magasabbra. Így jól láthattam elgyengült gumijú, fehér frottír zokniját, ahogy redőkbe roskadva trónol alkalmi cipőnek látszani akaró műbőr lábbelijén.
Épp, mikor a közelébe értem, döntött. Mégiscsak visszament a híd sarkához, mélyen előrehajolt, és habzsolni kezdte a mozdony látványát. Átszellemült tekintettel, enyhe lúdbőrzéssel bámulta a gépszörnyet, magába szívta az amperszagot és a newtonmétereket, a rozsdás vas illatát és az olaj sötétjét. Aztán hirtelen, mint aki egy régi, íratlan megállapodás rá eső részét teljesíti, elfordult, és határozott léptekkel továbbment eredeti útján, és vissza se nézett.
egypercesek 