Akkoriban még egyáltalán nem volt elterjedt dolog a telefon. Az üdülőtelepen is egyetlen csupasz, épp csak az eső ellen védett nyilvános készülék volt, ami előtt – értelem szerűen – mindig hosszú sor kígyózott.
A harmadik voltam a sorban, amikor egy középkorú hölgy lélekszakadva rohant az utca végéről, és egyenesen a sor elejére ment. Alig kapott levegőt, zihálva mondta a sorban elsőnek, hogy kéri, engedje maga elé, mert a házának a kéménye le fog dőlni, reggel még semmi baja nem volt, de mostanra úgy meggörbült, mint egy kifli, és már látszik, hogy érthetetlen, hogy eddig is mi tartotta egyben. A tűzoltókat akarja hívni. Felénk fordulva, és tekintetünket keresve jelezte, hogy kérését hozzánk, kicsit hátrébb állókhoz is intézte, a távolabb állók pedig maguk gondoskodtak róla, hogy ők is hallják.
Kis morajlás támadt, de az első helyen álló úr, rövid megfontolás után, de tulajdonképpen azonnal igent mondott, és mi sem ellenkeztünk, a hátrébb morgók sem mondták, hogy ne. A hölgy közben kifújta magát, és már normálisan lélegezve köszönte meg a kedvességünket, majd mivel az épp telefonáló végzett, a készülékhez lépett, és gyorsan tárcsázott.
– Szervusz Mártikám! Én vagyok az. Nem fogod elhinni, hogy mit hallottam az Irmától, de ne szakíts félbe, csak figyelj, mert most nem fogok tudni sokáig beszélni…
egypercesek 