Miután kiderült, hogy nem lehet telefonon vagy levelezéssel csillapítani az APEH és köztem támadt értelmezési különbséget, úgy éreztem, kénytelen vagyok eleget tenni kedves meghívásuknak, és meg kell látogatnom őket személyesen.
Épp, hogy elindultam hazafelé, elért egy olyan gyors, rövid zápor, ami alig tartott tovább annál, mint ami ahhoz kellett, hogy fossá ázzak. A gangra érve már csak csendesen csöpörészett, majd hamarosan el is állt.
Az APEH-ba úgy kell mennem, hogy minden igazolás és dokumentum nálam van, illetve vinnem kell a bevallásom saját példányát is. Ilyenem nekem nincs, mert a plusz példányt ellőttem egy hibajavításra (ami ezek szerint nem volt egyértelműen sikeres). Mivel azonban a bevallást amúgy is az ABEV programmal készítettem, nem kellett mást tennem, mint onnan kinyomtatni.
Bekapcsoltam tehát az asztali gépet. Ahogy térülök-fordulok, látom, hogy arra kér, legalább a CD olvasóba tegyek be valamit, amin elindulhat, mert vincsesztert nem talál, pedig nézte már több helyen is. Éreztem, hogy nem lesz elég, de párszor reseteltem – hiába.
Elhúztam a gépet a faltól, kicibáltam belőle az összes madzagot, aztán kivettem a helyéről, és lecsavaroztam az oldalát. De belül egy a külsőhöz megszólalásig hasonló belső fémlapot vettem észre. Visszatettem, és leszedtem a másik oldallemezt. Óvatosan kiporszívóztam a több generációnyi pormacska telepet, megfújogattam és kicsit megmozgattam az illesztéseket, majd – ravasz módon az oldallap visszacsavarozása nélkül – újra bekötöttem a gépet, és bekapcsoltam.
Hogy sikerrel jártam, azt csak a normális működésre emlékeztető hangok sorozatából tudhattam, mert most viszont a monitor nem működött. Megnéztem a csatlakozásait, minden rendben volt velük. Megmozgattam őket, de semmi. Végül a VGA kábel mintaszerű monitor-oldali csatlakozását kicsit hanyagabbra vettem, kijjebb húztam, és újra lett kép.
És már indulhatott is az ABEV. Bekapcsoltam a nyomtatót melegedni, megnéztem, hogy mely lapok kellenek nekem, bepipáltam őket és indítottam a nyomtatást. Alig olvasható, gyalázatos külalakú irodai hulladék jött ki a printerből. OK. Tudom, hogy régi a patron, meg amúgy sem stimmel vele valami, de hát általában nem használom, nem akarok költeni rá. Kivettem a tonert, jól megráztam, a külsején lévő tintaport lefújogattam, és újra kiadtam a nyomtatási parancsot. Az eredmény lényegesen rosszabb lett, mint eggyel korábban.
Fogtam hát egy tollat, az “A” példányon szépen felülírogattam a végképp olvashatatlan számokat, és bepakoltam az egészet a nagy borítékba. Itt volt az ideje megnézni, hogy hova is kell mennem. Az értesítést vizsgálva feltűnt, hogy az ügyfélfogadási idő ismertetése alatt egy rövid közlemény áll, miszerint június 30-tól mindez a múlté. Hogy helyette hogy lesz, arról nincs információ. (Pedig az is ott van, hogy ha egyszer sikerül eljutnom oda, akkor majd a 9-es gombot kell megnyomnom). Az órámra néztem: június 30. Azaz holnap ismeretlen feltételek között kell boldogulnom. Az APEH honlapon persze nincs megoldás. Nem baj, odamegyek, aztán meglátom. Legalább nem fog váratlanul érni a kudarc.
Ma, a nagy nap reggelén az MR1 Kossuth Rádió adására keltem, és hallom ám, hogy ma van a köztisztviselők napja. Ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy az én potenciális ügyintézőim egytől egyig köztisztviselők, és ezt a jeles napot a munkahelyüktől való távolmaradással édesítik meg. És tényleg. Az APEH-et konkrétan is felsorolták, mint olyan helyet, ahol csak valamiféle ügyeletet tartanak.
Így történt, hogy az utolsó pillanatban kitörtem a szopásspirálból, és nem mentem el lepattanni az ajtóról. Most felhívom őket, hogy akkor hogy van az új fogadási rend, és magammal fogom vinni még az oltási könyvemet is, meg persze tollat, és pénzt az okmánybélyegre, mp3-at a várakozás idejére, stb. De ha közbejön még valami…
egypercesek 