Béla bácsi és Ivon nagyon szerették egymást. Béla bácsi hetvenhárom éves volt, Ivon három. Az öreg vasárnaponként gyakran Iványiéknál ebédelt, noha nem voltak rokonok, csak egyszerűen egy házban laktak. Az ötlet alapvetően a feleségé volt, de a férjét sem zavarta a dolog, mert őt is szórakoztatták Béla bácsi furmányos történetei, régi időkbe visszarepítő anekdotái.
De Iványit mindez nem akadályozta meg abban, hogy – a háta mögött – tréfát űzzön idős barátjukból. Kedves szomszédjuk ugyanis mintegy százhatvan kilót nyomott a mérlegen. Apja sokszor elmondta Ivonnak – aki koránál fogva nagyjából mindent készpénznek vett –, hogy ennek a rettenetes súlyfeleslegnek az lesz az eredménye, hogy Béla bácsinak egy rosszul sikerült leguggolás alkalmával szét fog repedni a feje. Vagy esetleg cipőkötés közben.
Ivon előtt szinte filmszerűen lejátszódott a jelenet, olyan élénken képzelte el a sajnálatos eseményt. Ezért minden alkalommal, amikor Béla bácsi szuszogva az ebédlőasztalhoz ereszkedett a székre, Ivon lélegzetét visszatartva izgult, nehogy éppen most következzen be a tragédia. A bácsi egyszer az előszobában elgurult aprópénze után igyekezett hajolni. A kislány felsikoltott, gyorsan felvette az érmét, és könnyes szemmel kérte idős barátját, hogy soha többet ne csináljon ilyet.
Amikor Béla bácsi a WC-n ülve, egy szétrepedt agyi ér következtében meghalt, Ivon szülei – egyébként nagyon helyesen – csak annyit mondtak lányuknak, hogy hóhajú pótnagypapája álmában elköltözött a Mennyországba, hogy a régi korok családjainak lecsóit is mind megkóstolhassa. Apja azt is hozzátette, hogy öröm az ürömben, hogy a másvilágon már nem kell feje szétrepedésétől tartania, ott ilyesmi nem történik.
egypercesek 