Mindig lenyűgöz a létező legegyszerűbb érvelési stratégia, az ún. egyszerű tagadás. Tegnap az Auchanban pont a pénztárak előtti folyosóra esett az egyébként nem hosszú, de kínosan lassú sor vége, ezért úgy álltam oda, hogy kihagytam egy fél helyet azoknak, akik tovább akarnak menni keresztbe.
Kisvártatva beállt elém egy srác a barátnőjével, amúgy rézsútosan. Nem nagyon akart felém nézni, de aztán mégis sikerült elkapnom a pillantását. Ártatlan, tárgyszerű segítőkészséggel, mert felmerült bennem, hogy csak figyelmetlen volt, elárultam neki, amit ő is sejtett: én vagyok a sor vége. Visszakérdezett valamit, amit elsőre nem is értettem. Talán azért, mert nem volt az általam lehetségesnek tartott válaszok között. Azt kérdezte ugyanis, hogy “és?”. Erre felszaladt a szemöldököm. – Annyi az egész, hogy ne állj elém – mondtam neki olyan egyszerűen, hogy ő is megértse.
Ekkor reagált úgy, hogy azt állította, ő nem állt elém. Erre már az ilyen esetekre tartogatott lenéző mosolyommal mondtam neki, hogy pedig úgy tűnt. Még mondott valamit, hogy majd ha tényleg beáll elém, akkor szóljak, stb. Egy legyintetéssel jeleztem, hogy ne fáradjon tovább a beszéddel, mint ahogy a kutyámnak sem kezdem el magyarázni, hogy milyen méltatlan, ahogy tolakszik az ajtónál.
A srác elment egy újabb karton ásványvízért, közben az esetet végig rendkívüli módon szégyellő barátnője pedig beállt mögém a sorba.
egypercesek 