A párbaj

Elzárva élünk a világtól, és talán ezért, sok dolgot nem egészen úgy csinálunk, mint mások. Megjegyzem, az is eszembe jutott már, hogy pont fordítva van: mindig is másképp gondolkodtunk, és ezért élünk messze mindenki mástól. Szigorúak a szabályaink, és javarészt íratlanok. Hiszünk benne, hogy igazságot szolgáltatunk, nem jogot.

Ha például párbajról van szó, azt mifelénk minden esetben 20 cm pengehosszúságú késsel vívják, és nem egy-egy segéd van jelen résztvevőnként, hanem egyetlen valaki, aki biztosítja, hogy minden a megfelelő mederben folyjon. Többször előfordult már, hogy engem ért a kétes megtiszteltetés, és felkértek, legyek a „ceremóniamester”. Ez nagy tisztességnek számít, kitérni a felkérés alól súlyos sértés. Nem szeretem beleártani magam mások dolgába, és pontosan ez az, ami tárgyilagossá, hitelessé tesz, majd olyan helyzetbe kényszerít, hogy mégis asszisztálnom kelljen efféle dolgokhoz. De nem arról akarok elmélkedni, hogy hogy lehet valami ok és okozat, indok és kifogás egyszerre, hanem egy megtörtént esetet akarok elmesélni.

Még ’66-ban történt, hogy Gregory Westwood és Jack Carmwell lovagias ügybe keveredett – most mindegy is, hogy miért (Emily Fallen miatt). Úgy határoztam, hogy a párbajt a Jonass házban fogjuk megrendezni. A ház az ún. Óriás lépcsőn áll; egy ötszáz láb mély szakadék fölött, és egy hasonló méretű alatt, a köztes síkságon. A ház több szempontból is furcsa. Viszonylag nehezen megközelíthető, a nap csak a déli órákban süt oda egy rövid ideig. Lehetett volna úgy is tájolni, hogy a nyugati perem felé a végtelenségig és/vagy a déli oldali szakadékra és a szemközti hegyre nyújtson csodálatos kilátást, de nem így történt. Ezek után nem meglepő tán, hogy a ház maga tulajdonképpen egyetlen szobából áll, berendezését egy tisztességesen, de minden művészi ambíció nélkül megcsinált asztal, két szék, egy sakktábla figurákkal, egy ágy, és egy, a sarokban lévő vaskályha alkotja. Zár nélküli ajtaja kifelé nyílik, egyetlen ablaka dél felé néz.

Én hajtottam a kocsit, amin mindhárman utaztunk. Tudom, a kívülállók számára szokatlannak tűnhet, hogy a párbajozók egy kocsin érkeznek, de nálunk ez is másképp van, mint általában szokásos. A párbaj nem mészárlás, nem kakaskodás, hanem becsületbeli ügy. Ezért fel sem merül, hogy a felek összeverekednének, vagy akár csak sértéseket vágnának egymás fejéhez. Az ilyesmi egy életre komolytalanná tenné őket. A méltósága elvesztésénél nagyobb csapás márpedig senkit nem érhet.

Feszült csendben léptünk be a házba. Egyetlen szó nélkül a sarokba állítottam az asztalt, a két fiú pedig a székeket. Mindannyian hallottuk saját szívdobogásunkat, és szemet hunytunk a másiké felett. A kezükbe adtam a késeket, és egyetlen bólintással jeleztem: kezdhetik. Mindenki tudta, mi a teendője. Én felálltam az asztalra, ami a sarokban egyrészt nem volt útban, másrészt tabu területnek számított, így testi épségem kockáztatása nélkül tudtam ellátni bírói feladatomat.

A harc lassan kezdődött, Westwood és Carmwell kerülgették, kóstolgatták egymást, léptek előre és hátra, oldalra és körbe, időnként próbavágásokat küldtek egymás irányába, és mindkettejük holtsápadt arcán patakokban folyt a veríték. Öt perc olvasva nyilván nem sok, de a helyszínen annak érződött. Ennyi idő után vált végérvényesen nyilvánvalóvá, hogy a két fiatalember mostanra már nem tartja jó ötletnek a párbajosdit. Hét perc után, mikor észrevettem, hogy mindketten a kifelé nyíló ajtó felé kacsingatnak, leállítottam az értelmetlen komédiát.

Visszatettük az asztalt és a székeket a helyére, és leültettem őket egymással szemben. Rendkívüli módon szégyellték magukat. Azt javasoltam nekik, hogy döntsék el egy sakkjátszmával, ki a nyertes. Arra gondoltam, hogy amíg ezzel foglalatoskodnak, kitalálok valamit. Ők alighanem gúnyos célzásnak vették az ötletet, és én nem térítettem el őket hitüktől. (Talán az ilyesmik miatt tartanak az engem nem ismerők cinikus, hideg embernek). Miközben folyt a mérkőzés, néhány, említésre sem méltó ötlet után arra jutottam, hogy a parti nyertese szúrt sebet kell, hogy ejtsen a vesztes valamely nem életfontosságú testrészén, amit, mint a párbaj „eredményét” fogjuk tálalni.

A játszma közben javában folyt, de olyan óriási feszültségek közepette, hogy az szinte nem maradt el egy valódi párbaj izgalmaitól. Mindezt érzékeltem ugyan, de a gondolkodásból mégis megnyugodva ocsúdtam fel. De még annyi időm sem volt, hogy futó benyomást szerezzek az állásról, amikor heves vita bontakozott ki arról, hogy a rosálásnak mi a helyes módja. Nyilván az óriási feszültség számlájára írható, hogy Carmwell, Westwood által el nem fogadott megoldása miatt, kést rántott, és egy lendületes csapással az arcába vágott. De a másiknak is a keze ügyében volt a kés (hogy ez így történhetett, egyértelműen az én hibám: el kellett volna vennem mindkettőjüktől), és a fájdalommal dacolva egyetlen férfias mozdulattal tövig támadója szívébe szúrta. Ugyanabban a pillanatban, amikor annak ismételt csapása pont az ő torkát vágta el.

Carmwell halkan nyöszörgött, elkerekedett szemekkel próbált elegendő oxigénhez jutni, térdre rogyott, majd összeesett. Westwood helyzete belülről talán hasonló lehetett, de a külső szemlélő számára jóval kellemetlenebb a kétségbeesett, bántóan hangos, hátborzongató bugyborékolást, a vágáson keresztül elvetélt kiáltásokat hallani. Egy perc sem telt bele, és mindketten halottak voltak.

Kivonszoltam őket a kocsira, és visszamentem a házba, hogy letakarítsam az asztalt, a sakktáblát és a figurákat. A rendrakás nem az én dolgom lett volna, de ennyit el kellett végeznem. A bútorokat visszatettem a sarokba, a sakk készletet a helyére, és visszaindultam a városba, ahol beszámoltam róla, hogy a két párbajozó férfiasan küzdött, mint két prérifarkas, hogy fiatal életüket áldozzák a becsületükért. Ugyanakkor szóltam, hogy küldjék fel a takarítókat.