Bizonyosság

Egyszercsak kinyitottam a szemem. Nem tudtam, hogy mennyi idő telt el a baleset óta, de azt igen, hogy hogyan történt, hogy a klinikai halál állapotában voltam, és hogy most kórházban vagyok. Úgy éreztem, hogy nincs semmi bajom; nem fájt semmim. Egyszerűen felültem, és a parkra néző ablakhoz léptem. Kint selymes napfényben fürödtek a frissen zöldbe borult fák. Ahogy ott álltam, valami mélyről jövő jókedv áradt szét bennem (a halálközeli élmény hatása és a megmenekülés felett érzett öröm lehetett), és a bizonyosságnak egy soha még nem tapasztalt nyugalma. Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy miben voltam ennyire bizonyos. Az érzést úgy tudnám leírni, hogy magamban éreztem a mindenséget. A sok probléma és félelem, ami az életemet eddig övezte, jelentőségét vesztette, mert rájöttem kisszerűségükre és arra, hogy én magam része vagyok a megoldásnak, valami megfoghatatlan módon én magam egy vagyok a megoldással. Nem gondolkodtam el rajta, hogy mit kell tennem (sietnem nem kellett), de teljes bizonyossággal tudtam, hogy ha cselekvésre kerül a sor, tudni fogom. Korábban nem fogalmaztam meg magamban, de ekkor rájöttem, hogy egész életemben erre az állapotra vártam. Hirtelen egy mély, nyugodt hang szólalt meg a hátam mögött. Hátranéztem, és egy orvost láttam az ágyamnál. A mellette álló nővérhez szólt: – 15:30-at írjon a lapjára. Menjen csak a gyerekért, majd én felhívom a hozzátartozókat.