Az egész gyerekkoromat végighunyorogtam, mert nem volt napszemüvegem. Lehetett volna, illetve volt is, de azokban is csíknyira kellett összehúznom a szemem. A világ kevésbé volt éles fényű, de valami láthatatlan módon mégis ugyanazt éreztem, mintha az lett volna. (A kitágult pupillákon a végelszámolásnál több bántó fény jut be, mint az összeszűkülteken napszemüveg nélkül).
Aztán felfedeztem, hogy vannak a fényt polarizáló lencsék. Azóta nem kell hunyorognom, a bántó, fehér, szórt fények nem jutnak el hozzám, csak a színek és a kontrasztok. (Meg látom a vízfelszín alatt nem sokkal úszó halakat is). Szoktam mondani, hogy nézzétek az eget, ilyen kéket még nem láttam. Aztán amikor nincsenek elájulva, kapcsolok, hogy ja, ezzel nézzétek meg. És elájulnak.
De emiatt felmerül, hogy ez nem a valóság, hogy ilyen tulajdonképpen nincs. Mert mi a valóság? Amit napszemüveg nélkül látunk? Nem az, amit az összetett szemű rovarok látnak? És/vagy akiknek minden a kék valamilyen árnyalatában játszik? Vagy akiknek a visszavert ultrahang alapján áll össze a kép? Egyik sem a valóság. A valóságot nem lehet látni, csak nézni.
Egyszer egy ocsmány novemberi délutánon összefutottam Lacival. Egy narancsszín üvegű szemüveg volt rajta. Rögtön elkértem. Ahogy felvettem, a világ gyökeresen megváltozott. Locsogó, túlzó napfényben úszott minden, és meleg lett.
Most nyáron újra láttam pár ilyen szemüveget. Idén ősztől ezt szánom a saját valóságomnak.
egypercesek 