A dombtetőn, a magányos fa legvastagabb ágán egy ember lóg. Felakasztották. Közvetlenül mellette himbálózik egy másik is. Hasonlít az elsőre, csak talán zordabb az ábrázata, keményebbek a vonásai – amennyire azt az eltelt nyári napok után meg lehet állapítani. Mindegy. Amúgy sem látja senki. Soha nem is látták, pedig egész életében, sülve-főve ezzel az egyikkel volt. Mindenhova követte, mindig saját szája íze szerinti megoldásokat sugdosott a fülébe: elvenni, kényszeríteni, megbosszulni, elpusztítani. De emez soha nem hallgatott rá. Nem is csoda, hogy csak őt látták.
A zord tekintetű, mintha igazából nem is lógna, mintha rá nem is hatna a nehézkedés, lassan, puhán, hangtalanul leugrik. A hurokkal nem törődik: a nyakán marad. A kötél súlyosan puffan a földön. Ahogy kiegyenesedik, végigsimítja kabátját, tekintetét a falu irányába döfi, és elindul a házak felé. Lépteit nem, csak a surrogást lehet hallani, ahogy a kötél árkot vág a domboldalba.
egypercesek 