Boldogtalanok és boldogok

Most, hogy visszagondolok, egész életemet kávéházakban, sörözőkben meg éttermekben töltöttem. De ne gondolják, hogy a napot loptam. Rengeteg embert ismertem meg, többet beszélgettem, mint száz riporter együttvéve, több embert láttam ezeken a helyeken megfordulni, mint a pártok szónokai a gyűléseiken. És rájöttem valamire. Alapvetően háromféle ember van. Nem több, és nem kevesebb.

Az egyik a legfinomabb falattal kezdi. A mának él, nem vesztegeti az időt tervezgetéssel, azonnal ki akarja élvezni a pillanatot. Mégsem boldog. Nem bízik a jövőben. Fél tőle. Attól tart, hogy ha most nem aratja le, amit lehet, később már nem lesz alkalma rá. Így aztán bekebelez mindent, és élete őszén végül tele lesz a gyomra. De nem boldogsággal.

A másik már az első pillanatban tudja, melyik lesz az utolsó falatja. Innentől már nem is lát mást. Csak az utolsó falatra készül. Ezek az emberek sem boldogok. Ők a jelentől félnek. Azt gondolják, hogy meg kell szenvedniük, ki kell érdemelniük a szebb jövőt, és ha túl korán, érdemtelenül kérik a jussukat, mindent elvesztenek. Gyakran egész életükben nem jutnak el az utolsó falatig, a boldogságig.

A harmadik csoportba tartozó emberek egészen mások. Ők boldogok. Ők azok, akik tejfölt kérnek az uborkasalátára akkor is, ha az történetesen nem szerepel az étlapon. Ők azok, akik evés közben bort kortyolgatnak, és minden falatot élveznek. Nekik az első ugyanolyan finom, mint az utolsó. Ami nem ízlik nekik, azt nem rendezik sorba, egyszerűen nem törődnek vele, otthagyják. Egész életük a pillanat. Az első és az utolsó egyszerre.