Száz év magyány

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Csak most jutottam el életem első Garbiel García Márquez könyvéig; a Száz év magány-nyal kezdtem. Rögtön a könyv elején megtetszettek a furcsa, öntörvényű szereplők, akik a normálistól rendre valami egészen lényeges dologban, valami egészen komoly mértékben tértek el.

Márquez története igazán sodró. Engem az fogott meg a legjobban, hogy a teljesen hétköznapi események időnként furcsa, irreális színezetet kapnak, máskor szintén képtelen körülmények úgy simulnak az elképzelhetők közé, mintha mi sem volna természetesebb, megint máskor a kettő összekeveredik.

Erre az utóbbira – vagy végül is lehet vitatkozni, hogy melyikre is – hadd írjak egy konkrét példát is, annyira tetszett:

„Elsőnek Alvaro fogadta meg a tanácsot, hogy menjenek el Macondóból. Mindenét eladta, még a rabszíjra fűzött tigrisét is, amely az udvarról szokta megtréfálni a járókelőket, és örök érvényű jegyet váltott egy vonatra, amelynek nem volt végállomása”.

Szóval sok író a valóság keretei között izzad, hogy kifejezze, ami kikívánkozik belőle, Márquez viszont egy kópé mosolyával lépi át ezeket a határokat, aztán visszajön rajtuk keresztül; úgy mozog, mintha nem is lennének. Így aztán nincsenek is. És ez a szabadság-érzés átragad az olvasóra is. Nekem ez a pláne Márquezben. Kíváncsi lettem rá.