Frankenstein

Elolvastam a Frankensteint Mary Shelleytől. Ha valaki esetleg nem tudná, a történet nem az, aminek a megfilmesítések alapján gondolná az ember. Azaz nem elsősorban horror-történet, hanem gondolkodnivaló arról, hogy meddig mehet a tudomány felelősséggel vagy anélkül.

Ezen kívül – annak, aki arra fogékony – csemege a könyv a jellemek kibontása szempontjából is. Hitelesek a szereplők, koherens a személyiségük akkor is, ha elsőre érthetetlennek tűnik, amit tesznek: mindenki szépen hordozza a saját beállítottságait és zavarait.

A könyvben egyedül az zavart, hogy nem volt elég, hogy a XIX. század angoljával kellett megküzdenem benne, hanem – amennyire persze meg tudom ítélni – abból is a cirkalmasabb, émelyítőbb, dagályosabb fajtával. Annál feltűnőbb viszont, hogy a regény így is élmény volt tartalmának súlya miatt.

A regény egészen biztosan benne van az irodalomtörténet három legcsúnyábban kihasznált műve között. Hamar felfedezték, hogy a tudományetikai felvetéseken való rágódáshoz képest mennyivel életszerűbb az ijesztő szörnyek és darabolások irányába elmenni. (Persze annak is van létjogosultsága).

Ezért aztán eszembe jutott, hogy meg kéne nézni a rendes filmváltozatot, azaz a már nevében is ígéretes Mary Shelley’s Frankenstein címűt Kenneth Branagh rendezésében és főszereplésével. (A lényt Robert De Niro játssza).

Na most ennél rohadékabb közönséges aljasságot – ha jól emlékszem vissza az összes film-adaptációra eddigi életemből – még soha nem láttam. Branagh egy színvonaltalan ripacs, rendezőként pedig értékelhetetlen. Olyan helyeken és módon hagyja el az eredeti történetet és mondanivalót, hogy annak a helyébe semmi érdekesebbet, semmi izgalmasabbat nem tesz, csak szarabbat, csak olyat, amitől minden mérce szerint gyengébb lesz a történet. Egy-két saját ötlete egytől egyig szánalmas tehetségtelenségről árulkodik. Azok a jelenetek pedig, amik hasonlítanak az eredeti műben megírtra, szintén a nézőre gyakorolt hatás nélkül, üresen, laposan, hiteltelenül, cél nélkül folynak el.

Ha ezt Branagh úgy állítaná be, hogy neki ez jutott eszébe a Frankensteinről, csak legyintenék rá, de ő a film címével azt sugallja, hogy ez az eredeti. Megesik, hogy az ember beleszalad egy-egy szar filmbe. Nekem itt nem is ez a sajnálatos tény, hanem az esett rosszul, hogy egyszerűen szélsőségesen inkorrekt és olcsó volt, amit Branagh szegény, védekezésre képtelen Mary Shelleyvel tett. Annyira, hogy már nekem kellemetlen.