Saul fia

Vannak témák, amiket annyira jól, és/vagy annyian dolgoztak fel, hogy óriási kihívás megugrani a szintet. Az előbbire példa George Orwell 1984-ének vallatós jelenete, aminél jobban megragadni jó eséllyel lehetetlen a hatalom és az elnyomott viszonyát, vagy Arthur Koestler Sötétség délbenje, ami a létező legfrappánsabb leírása a hatalom önfelfaló paranoiájának.

Az utóbbira meg példa a holokauszt témája. Egyebek mellett ezért is voltam kíváncsi a Saul fiára, úgyhogy megnéztem. Sajnos az első sorból, ami az alkalmazott 4:3-as képaránnyal gyilkos kombinációnak bizonyult.

Apropó képarány. Az egész film máshogy lett fényképezve, mint ahogy azt bárhol máshol megszokhattuk. A széles vászon hiánya sem véletlen, ezen kívül gyakorlatilag csak nagyon közeli felvételekkel dolgozik, arcokat mutat, amik körül minden (gyilkolás, hullák, terek nagysága) elmosódott. Ez egyfajta beszűkültséget közvetít, pontosan olyat, amilyen beszűkült tudatállapotba kerülhet az ember, ha a túlélés az egyetlen, és minden pillanatot meghatározó céllá válik.

Az elején nagyon hitelesnek találtam a főszereplő kőarcát, ahogy teszi, amit parancsolnak neki, érzelmeket nem mutat, csak csökkenti a támadási felületet, végzi a rámért feladatokat, és lelkének csak az őrlángja lapul legbelül mélyen, hátha egyszer még fellobbanhat. Nem sokkal később, főleg amikor a szereplő meg is szólalt, erősen gyanakodni kezdtem, hogy eddig csak egy szerencsés körülménynek voltam a tanúja, és a színész egyszerűen fakón játszik. Megszólalásai élettelenek és életszerűtlenek voltak, nem tudták átadni a helyzet és a konfliktusok súlyos mélységét.

Merthogy – mondanom sem kell – nagyon súlyos mélységei voltak a történetnek. Eleve a szélsőségesen ellenséges közegben sonderkommandósként az őrök és a még kétségbe ejtőbb helyzetű rabok között őrlődni olyan lelki megpróbáltatás lehetett, amibe beleőrülni is teljesen érthető lenne. Ebből nem éreztem semmit. Persze el tudom képzelni, hogy nem is volt cél.

Mert a tulajdonképpeni alapkonfliktus – az én értelmezésem szerint – az volt, hogy a főszereplő apa hogy fog egyensúlyozni saját és nem utolsó sorban társai túlélése, és egy absztrakt vallási/erkölcsi kötelesség között. Ez megint csak iszonyatosan mély konfliktus, ami szerintem nem kapott kellő megvilágítást.

A film vége előtti gyerekes jelenet szép volt, ami egy kis általános reménysugarat, egy, az emberiség potenciálisan sötét lelkére vetett kis fénypászmát kínált az amúgy életszerű befejezés előtt.

Mindent összevetve a Saul fia nem szokványos holokauszt film, előnyére válik, hogy nem egyszerűen mozgóképre vették a színészeket, hanem kreatívan használták a kamerát és a fényképezést. Előnyére válik, hogy meg sem próbált olcsó közhelyekkel, hatásvadászattal pontokat gyűjteni, de e törekvése közben sajnos eléggé le is tompult és az elvileg a fókuszba kívánkozó mélységek is elhomályosodtak.

Nem tudom, hogy a színészek kiválasztása hogy történt, de nekem úgy tűnik, hogy tényleg profi színészekkel, akik a kőarc mögül a megfelelő pillanatokban tudnak reményt, kétségbeesést, félelmet, haragot, vagy adott esetben örömet mutatni csak egy-egy tizedmásodpercre, ez egy sokkal-sokkal jobb film lehetett volna.