Kismester G jó húsz méterrel előttem szaglászott, amikor teljesen váratlanul egy tízévesnek kinéző fiú után iramodott. A fiú visítva menekült, Kismester G pedig centikre a térdhajlata mögött csattogtatta a fogait.
Azonnal ráordítottam, és rohanni kezdtem utána, de az idegtépő jelenet még jó pár, óráknak tűnő másodpercig folytatódott. Közben a fiú anyja is felpattant a padról, és azonos irányba futott. A térköves úton találkoztunk, Kismester G épp visszatért hozzám, úgyhogy azonnal pórázra vettem, és először csak annyit tudtam mondani, hogy bocsánat, majd hogy nagyon sajnálom.
A gyerek anyja legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem volt felindult, de én természetesen szükségét éreztem, hogy tovább magyarázkodjak. Újból bocsánatot kértem, és kifejtettem, hogy ilyen még soha nem történt, és így aztán én sem értem, hogy most mégis miért.
Közben a srác is közelebb merészkedett. Talán a bocsánatkérésemen felbátorodva, kissé neheztelően nézett rám, én pedig zavaromban tovább folytattam a magyarázkodást azzal, hogy igazmondó emberként el kell ismernem, hogy Kismester G, noha nagyon szeretetteljesen viselkedik kislányokkal, nem igazán kedveli a rossz, illetve rossz tanuló fiúkat – majd gyorsan hozzátettem, hogy ezzel persze nem akarok semmire utalni, ez nem magyarázat semmire, magam is csak csapongok a feltörő gondolatok között. Nem is tudtam, hogy mi többet, vagy mi értelmeset mondhatnék még, sőt, úgy éreztem, hogy már ez sem volt helyénvaló, csak hülyeségeket beszélek zavaromban. Ekkor azonban feltűnt, hogy a fiúnak nem csak az arckifejezése, de az egész testtartása is megváltozott. A korábbi neheztelő-vádló alapállásból valahogy kisebbre húzta össze magát, a fejét lehajtotta. Még egy furcsa pillantást is elkaptam közte és az anyja között, majd a srác motyogva, se nem igazán az anyjának, se nem igazán nekem címezve, cérnahangon elismerte, hogy bizony környezetismeretből kapott egy kettest a hét elején, amit „elfelejtett” otthon elmondani.