Az expedíció

Három hete ez a sziklapárkány a világunk. Se föl, se le nem tudunk innen szabadulni. Napokig, talán egy hétig is azt gondoltam, hogy iszonyú szerencse, hogy ficamokkal, horzsolásokkal és kisebb vágott sebekkel megúsztuk az esést, de aztán lassan mindkettőnknek leesett, hogy a vége ugyanaz, csak így tovább fog tartani.

Hárman jöttünk erre az „expedícióra”: a barátom, a kutyám és én. A barátommal együtt voltunk katonák, szavak nélkül is értjük egymást. Olyan dolgokon mentünk együtt keresztül, amikre amúgy sincsenek szavak. Egy ponton túl nem számoltuk, hányszor mentettük meg egymás életét. A kötelékünk olyasmi, amilyen az ikrek között lehet.

A kutyám a háború után került hozzám. Csámpás kis korcs volt. Tulajdonképpen most is az. Egy hirtelen döntéssel hoztam el pont őt a telepről. A fecskendőbe már felszívták a mérget, amivel véget vetettek volna földi pályafutásának. Attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok vagyunk. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, nem csak én mentettem meg az ő életét, hanem ő is az enyémet. Ha ő nincs, semmi nem maradt volna abból az emberből, aki a háború előtt voltam. Pontosabban semmi nem maradt volna belőlem. Pont.

Ez az „expedíció” az élet ünnepe lett volna mindhármunknak. Biztonságos távolságra a sok szartól, amin keresztülmentünk, egy-egy nyugodt, konszolidált élet vidám, közös emléke. Hát nem így alakult. A fázás nem vészes, a ficamok és sebek is rendben lesznek, vízhez is jutunk: többször is sikerült felfognunk esővizet. Nincs viszont mit ennünk.

Nincs több lehullott levél, korhadó fakéreg, semmi. Már a sziklarepedések közötti törmeléket is mind megettük. Tucatnyi holtponton vagyunk innen és túl, csikaró éhségen, hidegrázáson, tompaságon, álmosságon, „súlytalanságon”, hallucinációkon, az erdő egyre tompuló hangjain, homályos látáson… Jobbára csak ülünk összegörnyedve, diónyi vákuummal a gyomrunk helyén, és kezd olyan érzésünk lenni, mintha az egészet kívülről figyelnénk, és nem is velünk történne. Aztán hirtelen ránk tör, hogy ez igenis velünk történik, mi haldoklunk, a mi szerveink kezdik csendesen, különösebb paláver felmondani a szolgálatot.

Mindketten tudjuk, hogy ez így egyszerűen nem fog működni. Nem igazán beszéltünk róla, de világos mindkettőnk előtt, hogy mi az egyetlen megoldás. A barátom nem sürget, nem győzköd. Pontosan érti, hogy min megyek keresztül. Hiába egyértelmű a helyzet, hogy a természet parancsa az, hogy túl kell élni, hogy táplálékhoz kell jutni. És hiába tűnik úgy, hogy vannak a döntést megkönnyítő tényezők.

Nem lehet pontosan tudni, hogy mennyi idős a kutyám, de tizenháromnál biztos nem kevesebb. Annyi biztos csak, hogy mi tíz éve vagyunk együtt, és hogy ez tíz nagyon szép, boldog év volt. Szóval tudjuk, hogy nincs sok hátra neki. Amúgy sem… Meg ott van az is, hogy az emberélet mindennél fontosabb. Ott van az is, hogy ő nem is érti a helyzetet, nem is fogja érteni, hogy mi történik vele, sőt a tudatáig sem fog eljutni. Meg hogy az élet utat tör magának, és a halál torkában mindannyian csak biológiai lények vagyunk, túlélőgépek, kívül minden viszonyrendszerét vesztett erkölcsön.

A pisztoly már a kezemben van, de képtelen vagyok gondolkodni, mintha zuhannék, mintha a gondolatok gondolnának engem, és nem fordítva. Öt óra van. Ilyenkor szokott vacsorát kapni. Mindig tudja, mikor van vacsoraidő, de soha nem volt tolakodó, soha nem volt követelőző. Csak a tekintetén láttam, hogy az ételre gondol. Most is rám néz, a kis feje a combomon pihen… érezhetően könnyebb, mint korábban.

Úgy néz rám, mint aki meg sem lepődne, ha egyszer csak kaja kerülne elő valahonnan, és ő végre ehetne. Eszébe se jutna neheztelni rám, hogy akkor eddig miért nem kapott. Ahogy ránézek, nem látok mást, csak jóságot, hűséget és végtelen, vak bizalmat. Tudom, hogy az ő fejében soha nem fordulna meg az, amit mi ellene elhatároztunk. Neki én vagyok a legfontosabb a világon, bármikor, gondolkodás nélkül meghalna értem. És pontosan ez fog történni.

Ahogy idáig jutok a gondolkodásban, egyszerre rám szakad ennek a rohadt helyzetnek minden súlya. Hazugság, hogy egy ilyen helyzetben már nincs erkölcs, hazugság, hogy nincs jó és rossz, csak túlélés van, hazugság, hogy itt már nem mi döntünk, hanem a természet irányít. Az igazság az, hogy a kutyám bűntelen, én pedig egy a világ minden aljasságát magamban összpontosító áruló vagyok. A csontjaimban, a mellkasomban és a gyomrom helyén érzem, hogy a gonoszság nem egy elvont fogalom, hanem bennem van. Én vagyok az.

Ahogy felhúzom a pisztoly kakasát, önkénytelenül megfogom a kutyám nyakörvét. Pánikba esik az éles zajoktól. Ahogy leesik, hogy mennyire abszurd most erre gondolni, mellbe rúg a fekete, mély szomorúság. Mielőtt elkezdenek ömleni a könnyeim, még látom, ahogy rám néz, nem érti mi történik bennem. Kicsit közelebb fészkelődik, vékony kis testével a lábamnak dől.

Nem tudom, mennyi idő telik el a néma zokogással, amikor egyszer csak úgy érzem, hogy ha most nem tudom összegyűjteni a bátorságomat, akkor soha nem fogom tudni, és mindhárman éhenhalunk. Veszek egy mély levegőt, bent tartom, próbálok nem remegni, felemelem a pisztolyt és meghúzom a ravaszt.

A dörrenés élesebb, siketítőbb, mint bármelyik másik lövés, amit valaha hallottam. Madarak riadnak fel, visszhangzik egy darabig, aztán néma csend. Görcsösen markolok a kutyám szőrébe, a pisztolyt elejtem, a felszabaduló kezemmel megtörlöm a szemem, és felnézek. A barátom holtteste a sziklának dőlve. A homlokán bemeneti nyílás, arcán a pillanat, mielőtt a meglepetés kiülhetett volna rá.