Dr. Kluger minden szempontból rutinos tudós volt. Számtalan eredményének horderejére jellemző, hogy többségükhöz azt a kommentárt fűzték a szakírók, hogy a világ utánuk már soha nem lesz ugyanolyan, mint előttük volt.
A tudós minden kutatása végén szinte szertartásszerűen elpakolt mindent maga körül, lecsendesítette a gondolatait, és hagyta, hogy az eredmény valódi jelentősége feltáruljon előtte. Ilyenkor nem gondolkodott, tulajdonképpen semmilyen, a kutatás során kamatoztatott készségét nem használta, csak várta, hogy a felfedezés megtalálja a helyét a világmindenségben, hogy kivilágosodjanak előtte azok az összefüggések, amiktől a világ visszavonhatatlanul más lesz, amik látszólag teljesen független területeken gyakorolnak nem várt hatást az emberiség életére.
Most volt életében a legizgatottabb, miután újra és újra ellenőrzött mindent, és századszorra is az jött ki, hogy az úgynevezett valóság, ahogy mi ismerjük, fizikai értelemben nem létezik, csupán egy mindannyiunk agyában futtatott szimuláció. A gondolatok elcsendesítése ezúttal szinte reménytelennek tűnt, azok vadul, látszólag összefüggéstelenül ugráltak fel elméjében, hogy pillanatokkal később újabb gondolatoknak és érzéseknek adják át a helyüket.
Aztán nagyjából negyven perc féktelen sodródás után egyszer csak mindent elsöpörve, az agya felől a mellkasa irányába egy lórúgásszerű lökéshullámot küldve beléhasított: hiába derült ki az altalunk ismert valóságról, hogy nem létezik, a lakáshitelét ezután is ugyanúgy fizetnie kell, ha nem akarja, hogy az utcára kerüljön.
egypercesek 