Nálunk mindig is az elvégzett munkának volt a legnagyobb becsülete. Emlékszem, hogy dédi az utolsókig keményen dolgozott az üzletben még akkor is, amikor már a fizikai, és a szellemi állapota miatt külön-külön is felmenthette volna magát a vélt kötelességei alól.
A halála is pont a születésnapjára esett, mert mindig olyanokat mondott, hogy rendnek kell lennie, hogy amit elkezd az ember, azt becsülettel fejezze is be, és minden, amit kiad a kezéből, az – ahogy ő fogalmazott – legyen kerek, amibe senki nem tud belekötni.
Mintha tegnap történt volna, úgy emlékszem arra a napra. Reggel bevetette az ágyat, megcsinálta a reggelit (de ő nem evett), aztán elkezdte felhordani a szenet a padlásra. Szólni akartam neki, hogy dédi, ne a pad… – de anyám szájon vágott, mielőtt a mondat végére érhettem volna, és úgy nézett rám, hogy tudtam, hogy nem szólalhatok meg egy darabig.
Amikor dédi végzett, felsöpörte a padlásfeljárót, megmosakodott, felvette a templomba járós ruháját, lefeküdt a kerevetre és meghalt. Anyám pár perc múlva rámförmedt, hogy mire várok még, úgyhogy lehordtam a szenet a pincébe, a kazán mellé.
egypercesek 