Paradigmaváltás

Sokaknak fordult meg az élete itt a házban így vagy úgy, de az egyik legjobb fordulat kétségtelenül Laci bával és Jutka nénivel történt. Mármint az első fordulat az volt, hogy noha mindig is úgy képzelték el az életüket, hogy lesz gyerekük, ez nem adatott meg nekik. Nagyon sokat próbálkoztak, de nem jött össze, aztán még ennél is jóval tovább tartott, mire úgy-ahogy el tudták fogadni a helyzetet.

Azaz, igazán soha nem tudták elfogadni: a dolog valahogy mindig ott motoszkált a fejükben, állandó téma volt, álmodoztak, gondolkodtak, hogy nem lehetne-e mégis… A legtöbb ember, amikor ennyit foglalkozik valamivel, beszűkül, eltompul, és végül aztán semmi esélye nem marad, hogy megoldja a problémáját, mert az egészet csak belülről tudja nézni, nem tudja kiverni a fejéből az összes korábbi tévutat, mást se lát, csak újabb sehova nem vezető ötleteket.

De velük, és ez már önmagában felér egy csodával, nem ez történt. Egyszer valami műsort néztek a többgenerációs családokról, és akkor ugrott be az ötlet. Egymásra néztek, és mindketten tudták, hogy megtalálták, hogyan kell más irányból megközelíteni a dolgot. Ugyanis azt soha senki nem mondta nekik, soha semmilyen vizsgálat nem mutatta ki, hogy nagyszülők ne lehetnének. A paradigmaváltás eredményeképp pedig megszületett Misi.

Én még ilyen boldog kis családot nem láttam. Amiről sokat lehet olvasni, hogy miért és miben jobb a nagyszülő-unoka kapcsolat, mint a szokványos szülő-gyerek felállás, az itt mind bejött. Egymástól tanulnak, mert a Laci báék pontosan tudják, hogy nincsenek képben egy csomó modern dologgal, de a szülők általában azt hiszik, hogy mindent jobban tudnak. A kontextus, amit a nagyszülők időívéből meg lehet rajzolni, sokkal gazdagabb, mint amiről egy sima szülő álmodhatna. Aztán idejük is jóval több van. Meg ami sokszor előfordul, hogy az igazi kapcsolódás egy-egy generáció kihagyásával jön létre, hogy az unoka a nagyszülő nyomdokaiba lép, az itt nyilván eleve adott. Aztán ott van a korral járó bölcs türelem, meg ezer dolog, de az én kedvencem, amit Laci bá mondott, hogy az még a baromi nagy könnyebbség, hogy nem kell összeszorított szájjal, tehetetlenül nézniük, ahogy a gyerekük félreneveli az unokájukat.