Nem akarok politikáról még csak érintőlegesen sem beszélni, úgyhogy nem írom le, hogy konkrétan melyik történelmi eseményhez kötődik ez a kis történet. Egyrészt nem ez a lényeg, másrészt úgyis mindenki tudja a történelemkönyvekből.
Amiről beszélni akarok az az, hogy az ember az örökké íródó történelemkönyv aktuálisan utolsó lapjain egyensúlyoz a legjobb tudása szerint, hogy aztán ezrével íródjanak majd az újabb oldalak, amiken ugyan legtöbbünk már nem lesz rajta, de a nyomunk közvetve és halványan, de talán mégis meglátszik.
Szóval a házunkban lakik Ernő, akinek a családja a történelem egyik legnagyobb pusztítását élte túl majd’ egy tucatnyi emberöltővel ezelőtt. A „nyelvújítási” esetre gondolok, amikor egy feltörekvőben lévő nemzet – egyébként el nem ítélhető módon – elhatározta, hogy ha helyt akar állni az egyre változó világban, akkor a nyelvét alkalmassá kell tennie arra, hogy ne csak válaszolni tudjon a technikai és kulturális kihívásokra, hanem alakítani is képes legyen a világ folyását.
Az is teljesen érthető, hogy ehhez egy olyan, már létező nyelvet vettek alapul, ami mindezeken a területeken előrébb járt a sajátjuknál. De ahogy ezt csinálták, arról még soha senkit nem hallottam pozitívan nyilatkozni. Egyszerűen átemelni ennyi mindent a szavaktól kezdve a nyelvi logikán keresztül a mondatszerkezetekig?!
Fel sem tudom fogni, milyen lehetett az a reggel, amikor egy kultúrnemzet egésze arra ébredt, hogy nem tudnak megszólalni a saját anyanyelvükön, mert azt sunyin, a távolból elvették tőlük. A döntő többség semmilyen idegen nyelvet nem beszélt, az ő életük egy szempillantás alatt zuhant a semmibe. A népesség egészéhez képest csekély számú család, akik beszéltek más nyelveket, túlélték a közvetlen katasztrófát, de jól tudjuk a történelemkönyvekből, hogy egy ilyen megrendítő erejű csapás után milyen döbbenetes gyorsasággal foszlik semmivé az a kollektív valóság, amit egy nyelvében elő nemzet közös tudata tart életben.
Az egész másfél év alatt lezajlott. Káosz, kétségbeesés, deklasszáció, pusztulás. Az országot feldarabolták a szomszédok, a túlélők üldözöttekké váltak és menekülniük kellett – köztük Ernő őseinek is. Annak idején azzal viccelődtek, hogy azért jöttek pont ide, mert ezt a nyelvet úgysem akarná vagy tudná senki ellopni, annyira nehéz és annyira nem hasonlít semmilyen másik nyelvre.
De amit mondani akarok, az csak annyi, hogy mindez egyfelől Ernő számára is csak történelem, másfelől azért nyilván nem véletlenül beszél hat nyelvet, nyilván nem véletlenül áll fel minden megpróbáltatásból, és nem véletlenül nincs számára megoldhatatlan probléma. Szóval íródik ez a történelemkönyv, és én biztos nem leszek benne, jó eséllyel Ernő sem, de amilyen hatást ő itt a házban élőkre, vagy akár csak rám gyakorolt, az a mi kis életünkben mindenképpen meghatározó, és ha innen valaki végül mégis megemlítődik majd azokon a bizonyos lapokon, akkor én biztos vagyok benne, hogy Ernőnek abban része volt.
egypercesek 