Van, aki mindig tudja a jó választ, meg akkor van igazán elemében, ha valami fajta nyomás alatt van, akinek mindig van egy frappáns válasza, aki olyankor pezseg, amikor mások lefagynak. Én úgy tudom, hogy ez talán egy parányit fejleszthető, de az ember azért nem tud kifordulni saját magából, ha megfeszül se. Aki nem jó az ilyen helyzetekben, az nem is lesz az, még ha pár jó pillanata néha-néha össze is jöhet.
Egyetlen emberről tudok, akiről mindig is azt gondoltam, hogy az a bizonyos kivétel, aki a szabályt erősíti. Aztán kiderült, hogy ennél jobban nem is hibázhattam volna rá.
Krisztián okos gyerek volt (találmányokon dolgozott, meg minden) csak egy kicsit talán magának való. Itt a házban jól elvoltunk mi gyerekek egymással, de az is igaz, hogy nem ő volt a legszellemesebb, vagy aki egyből vágta a választ. Neki ehhez idő kellett, és ezzel amúgy nem is volt gond, mert ráértünk. De, mint egy mélyebb beszélgetésünk során megtudtam, őt eléggé zavarta a dolog. Nem is itt a házban, közöttünk, hanem inkább úgy általában.
Aztán ez hirtelen megváltozott. A húszas évei közepe felé egyszer csak elkezdte szórni a poénokat, fogósabb kérdésekre vágta rá azonnal a választ, meg ehhez hasonlók. Akkor nem állt össze rögtön, pedig egyértelmű, hogy emiatt lehetett az is, hogy úgy általában is vidámabb, magabiztosabb lett.
Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de nagyon sokáig dolgozott egy időgépen, de úgy tűnt (nem csoda), hogy nem jut vele egyről a kettőre. És nem hiszem el, hogy az egész az orrom előtt volt ennyi éven át, és nem jöttem rá magamtól, hanem végül Krisztián mondta el, hogy mi történt.
Az időgépes dolog nem volt teljes zsákutca. Neki magának nagy csalódás volt, mert az ember úgy gondol az időgépre, hogy beállítom rajta az évet, a hónapot, meg a napot, aztán visszamegyek 1500-ba, vagy legalább előre a szombati lottósorsolásig. Na és ez nem jött össze, hanem csak annyi, hogy pár percet tudott visszamenni, előre meg egyáltalán nem.
És akkor rájött, hogy neki pont ez kell. Amit mi kívülről úgy láttunk, hogy ő milyen frappánsan reagált, meg hogy milyen hamar átlátott valami problémát, az a valóságban úgy történt, hogy eltelt egy kis idő, mire Krisztiánnak beugrott, hogy mit kellene mondani, és akkor visszament, és mondta.
Úgy hangzik, mint valami bűvésztrükk, amivel el lehet szórakozni, és ennyi, pedig ez nagyon komoly dolog. Képzeljük csak el, hogy észrevesszük, hogy hülyeséget mondtunk, vagy hogy a beszélgetőpartnerünk nem úgy reagál, ahogy szerettük volna. Állásinterjú? Csajozás? Áralku? Mindenhol elképzelhetetlenül hasznos, ahogy azt Krisztián el is mondta nekem: ezer és ezer félresiklani készülő vagy elszalasztott helyzetet tudott így nyertes pályára állítani, és ez abszolút minden túlzás nélkül sorsfordító volt neki, és a napnál világosabban meghatározó szerepe volt abban, hogy Krisztián azzá tudott válni, akivé.
Ami nekem talán még érdekesebb volt, az az, hogy azt is mondta, hogy utólag örül, hogy csak ennyire jutott az időgéppel, és ma már nem is dolgozik rajta tovább. Azt mondja, hogy ez az egész olyan, mint abban a pillanatban élni, ami a vágyott siker bekövetkeztét előzi meg. Amikor már tudod, hogy sikerül, az izgalmad eufóriába fordul, de még nem üt be az a kiüresedés, ami ilyenkor szokott. És iszonyú fontos az is, hogy azért itt is gyorsan kell gondolkodni, mert itt nem lehet évek hibáit helyrehozni, meg egy lépésből megoldani az életet, hanem folyamatosan tekerni kell érte. De azért ez a tekerés olyan, mint amikor elektromos rásegítéssel biciklizik az ember hegynek felfelé.
egypercesek 