A mai napig előfordul velem, hogy hiába próbálom felvenni a szemkontaktust a pincérrel, akinek a legkimunkáltabb készsége éppen az, hogy úgy tegyen, mintha nem látna. Nagyapámnak soha nem volt ilyen gondja. Volt egy bizonyos kisugárzása, egy jelenléte, amit senki nem tudott figyelmen kívül hagyni.
A napokban jutott eszembe egy régi eset. Egy étteremben voltunk, amikor egyszer csak megjelent egy cigányzenekar. Azok a fajták, akiknek testrésze a hegedű, akik egy soha nem hallott dallamot is röptében felkapnak, és viszik, amerre akarják. Elkezdtek játszani, csak úgy a terem szélén, és csakhamar odamentek az első asztalhoz, ahol leginkább az ilyen bemelegítő helyzetekre jellemző kínos feszengés fogadta őket.
Nagyapám felpillantott, és valahogy csak a szemével jelezte a prímásnak, hogy jöjjenek a mi asztalunkhoz, ami nagyon meglepett, mert nagyapám utálta a cigányzenét. A zenészek hegedülve közelítettek, a prímás odahajolt nagyapámhoz, aki erre valamit a fülébe súgott, és a zsebébe csúsztatott jó pár ropogós bankót.
A prímás felegyenesedett, a többiek felé bólintott, és az egész zenekar pár másodperc leforgása alatt finoman, de határozottan elvarrta a dallamot, és egy hang nélkül kivonult az étteremből. Az ilyekor szokásos szinte kiabálós morajlás hirtelen csendre váltott, majd pár másodperc után újra halk morajlássá változott vissza. Mindenki folytatta az ebédjét. Ezen a helyen egyébként elég jól főztek.
egypercesek 