Hung(a)ry

Sok utasom kérdezi, hogy honnan jöttem, mire én azt válaszolom, hogy from Hungary. Ezt az angolok úgy ejtik, hogy hungry, azaz kihagyják az „a”-t, azaz a szó pontosan úgy hangzik, mint az „éhes”.

Sokakat ez annyira felvillanyoz, hogy nem bírják ki, hogy fel ne hívják az én vagy a haverjaik figyelmét arra, hogy micsoda poén adódik itt szinte magától, és vihogva mondják, hogy I’m hungry too vagy hogy I’m starving.

Ezt a viccet alapból nem tartom különösebben magas színvonalúnak, igaz, ebben az is benne lehet, hogy egy kicsit sért a dolog, valahogy nem jó hangulatúak ezek a mókák, úgyhogy mindig is gondolkodtam valami frappáns válaszon, ami nem fedi fel a sértettségemet, illetve nem offenzív, de mégiscsak érdemi riposzt.

Az üzenetem ugyanis az lenne a viccmesterek felé, hogy szánalmas dolog azonnal ráugrani a legkézenfekvőbb, és ezért a legtöbb egyszerű embernek beugró poénra, mert az éppen e két ok miatt lapos és súlytalan. De ez csak magyarázkodásnak tűnhetne.

Na de a napokban azt hiszem, sikerrel juttattam célba az üzenetet. Elég messziről vittem a lóversenyre egy figurát, aki feltette az ominózus kérdést, amire én megadtam a szokásos választ, amire ő leütötte az amúgy ugye a földön fekvő labdát.

Erre a következő párbeszéd zajlott le közöttünk.

– Ezt a poént annyiszor hallottam már, hogy elkezdtem számolni az alkalmakat, és úgy döntöttem, hogy a kétszázadik, aki elsüti, ingyen kapja a fuvart.  – mondtam, és sejtelmes bíztatón rámosolyogtam, majd feltettem a keresztkérdést – Mit gondolsz, hányadik vagy?

– A kétszázadik? – kérdezte egészen felvillanyozva.

– Százkilencvenkilenc…

Helyrebillent egyensúly

Aki nem akar sokat vesződni Anglia lényegének megértésével, az csak pillantson rá Jeremy Clarkson ügyére.

Egyfelől itt Isten szerepét a pénzt tölti be – és Clarkson ebben a vonatkozásban gyakorlatilag szentnek számít. Másfelől a „mindenki egyenlő” füllentett elve is rendkívül fontos, nincs az országban négy olyan ember, aki bele merné mondani a kamerába, hogy ezt nem így gondolja: ezzel saját magát parasztozná le, és olyan megvetést vonna magára, ami körülbelül a kiátkozással van egy ligában.

jeremy-clarkson_1.jpg

Márpedig amit Clarkson csinált, azért bárkit bárhonnan azonnal ki lehet rúgni. Én ezzel együtt meglepődtem, amikor tényleg nem hosszabbították meg a szerződését, még ha tudom is, hogy nyilván mindent el fognak követni (jó eséllyel hiába), hogy a Top Gear ezután is ennyire népszerű, tehát ennyire jövedelmező műsor legyen.

Erre most olvasom, hogy egy másik BBC-s műsort fog vezetni, mert hogy a BBC-től úgy általában nincs eltiltva. Ez tehát a salamoni döntés, amit a társaság ravasz döntéshozói kikönnyeztek magukból.

Majdnem sikerült kiállniuk egy unásig sulykolt elv mellett, de végül nem jött össze. Akik nem hoznak százmilliókat, azok azért csak óvatosan takargassanak kollégákat szájon, mert őket félő, hogy nem másik beosztásba fogják helyezni, hanem még a referenciájukat is bukják.

Felteszem, hogy itt is gazdát fog cserélni egy nagyobb összeg úgy, hogy az új gazda a pofán vágott producer lesz, aki e nélkül úgy érezné, hogy itt valami igazságtalanság történt, így viszont bele fog tudni nyugodni a dologba.

Harmadik rész – A munka

A cégnél korábban nem volt HR, bár volt néhány eljárásuk, amit kimásoltak egy általános HR és munkajogi tanácsokat összegyűjtő oldalról – hogy aztán ne használják őket. Az én feladatom az volt, hogy legyenek értelmes szabályok és módszerek, amik segítenek a törvényi kereteken belül maradni, illetve hogy a HR-nek adjak értelmet, fordítsam termőre, azaz alakítsam olyan funkcióvá, ami effektíve hasznot hajt.

A CEO-ról azt a fülest kaptam egy másik vezetőtől, hogy nem érti, hogy a HR mire való, ezért sok dolgom lesz az ő meggyőzésével, tekintsem ezt a munkám egyik kihívásának, és ők majd igyekeznek mögém állni, segíteni együtt tolni a szekeret.

Először is rendszeres létszámgondokkal küszködtünk, új emberekre volt szükségünk. Egy fejvadász iroda volt ebben a partnerünk, akikkel hipp-hopp fel is vettem a kapcsolatot konkrétan azért, mert már az első napokban befutott két jelölt, és a cégnél senki nem tudta igazán kielégítően elmondani, hogy mit is akarunk tőlük, azaz nem tudtam, hogy mit keressek, mit figyeljek bennük az interjúkon.

Felhívtam hát az ügynökséget, hogy küldjék nekem vissza a munkaköri leírást, meg a személyiség / kompetencia profilt. A fő pszichiáter állt mellettem, akikor ezt a kérdést kiejtettem a számon, és a mosolya megelőlegezte a választ: semmi ilyen, vagy éppenséggel akármilyen papírmunka nem állt a háttérben, a CEO egyszerűen bemondta a telefonba annak idején, hogy kéne neki pár ember, akit nővérnek, meg adminisztrátor-asszisztensnek is be lehet fogni. Ugyanez az infó a jelöltekhez magukhoz viszont már nem egészen így jutott el – ahogy azt már a munkába állásuk után megtudtam.

Száz szónak is egy a vége: rögtön látszott, hogy ezzel a helyzettel rendszer szinten kell kezdeni valamit, úgyhogy azt javasoltam, hogy vezessük be az úgynevezett kompetenciákat. Mivel ez az egyik legalja, legelcsépeltebb üres frázis a szakmában, továbbá mert a CEO-nak emészthetővé kellett tenni, hogy mit akarok, továbbá mert én is így szeretem csinálni, elmagyaráztam, hogy itt egyszerűen arról van szó, hogy előre tudnunk kell, hogy a különböző munkakörökben milyen dolgozókat szeretnénk látni. Precízt? Kötelességtudót? Matekból jót? Rugalmast? Jó problémamegoldót? Stb.

Ezek után először is összegyűjtöttem munkakörönként, hogy én mire gondolok, aztán megkértem a többieket, hogy ők is gondolkodjanak el, amihez két fogódzót is adtam: képzeljenek el egy ideális embert az adott munkakörben, és árulják el, ő milyen lenne, illetve gondoljanak azokra a konkrét emberekre, akik most a legjobbak a területükön, és mondják meg nekem, ők mitől olyan jók. Megmondták, hozzáadtam a saját listámhoz, körbeküldtem, tetszett nekik, ezzel a darabkával kész voltunk.

Volt a „HR eszköztárban” egy dolgozói kézikönyv, ami a(z együtt)működés szabályait rögzítette, és tulajdonképpen elég jól kiterjedt minden részterületre. Csak a kutya nem olvasta. Ha viszont olvasták volna, nem mertek volna bejönni dolgozni, mert az egész írás javarészt súlyos fenyegetések listája volt, hogy milyen mulasztás esetén milyen megtorlás lesz a válasz.

A fent már részletezett megközelítésemet alkalmazva ezt a kérdést is úgy fogtam meg, hogy azt feszegettem, hogy egy ilyen irománynak mi az értelme, mi az alapvető célja. Úgy gondoltam, hogy nem elsősorban az elrettentés (az csak egy – egyébként elhibázott – eszköz), hanem a helyes működés kereteinek lefektetése és fenntartása. Ha pedig ez a cél, okoskodtam tovább, akkor csináljuk azt, hogy mindig elmondjuk, hogy az adott szabály miért létezik. Ha meg nem tudjuk elmondani, ne létezzen. Fejeljük meg azzal, hogy az egész írást áttesszük többes szám első személybe, azaz kifejezzük, hogy egy hajóban evezünk, egy cég sikerén dolgozunk különböző pozíciókban, és a szabályainkat a törvények és a józan ész diktálják, nem pedig elsősorban a menedzsment a beosztottaknak.

Voltak még olyanok a cég eszköztárában, mármint elvileg, hogy a betegségből visszatérők interjúja, sztenderd állásinterjú vezérfonal kompetenciákkal, kérdésekkel és pontrendszerrel, kilépő interjú, satöbbi.

Utánam vagy tíz nappal kezdett egy másik HR menedzser a másik telephelyen. Az volt a terv, hogy a rendszerek kidolgozásán majd együtt fáradozunk, az operatív ügyeket intézi mindenki a maga területén, a fegyelmi tárgyalásokat meg az objektivitás fenntartása végett a másikén.

Fegyelmi tárgyalások? Nekem ez magyarként nagyon furcsa volt, de Angliában a HR-esek egy részének nincs is más dolga, mint fegyelmi eljárásokat futtatni, azaz hiányzásokból, gondatlanságból, lustaságból meg hasonlókból adódó ügyeket elsimítani meghatározott törvényi és procedurális keretek között, hogy ha munkaügyi perre kerülne sor, a cég igazolni tudja, hogy helyesen és méltányosan járt el.

Amit mindeddig írtam, arra igazából alig volt időm, mert ilyen ügyeken dolgoztam, közöttük az előző kórházigazgató ügyén (amit majd a tragédiáról szóló részben fogok részletezni). Furcsa módon, a leggyakoribb probléma ennél a cégnél a játékból imitált verekedés (play fight) volt.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy az ápolt és az ápoló huzakodni kezd, játék gyomrosokat visz be, vagy fojtásokat szimulál – ahogy azt a kinti világban egyszerű emberek szokták egymás között például az üdvözlési rituálé részeként. Csakhogy ebben a környezetben ha hirtelen belép valaki, az nem tudja, hogy ez most játék vagy komoly, ha pedig komolynak hiszi, és úgy reagál, az sajátos gellert adhat az ügynek, amitől az ápolt látószöge is egyszerre megváltozhat. Ekkor már incidensről beszélünk. Az incidenst jelenteni kell a megfelelő hatóságoknak. Ez pedig már definíció szerint hatósági ügy, és a játékosság közben teljesen kikopik a helyzetből.

Szánalmas az egész, de a vége potenciálisan annyira kellemetlen, és üzletileg is hátrányos, hogy egyszerűen nem lehet megengedni. Szerencsére elsőre nem kell komolyan felfújni az ügyet, illetve amit itt leírtam, azt el tudtam mondani az érintetteknek is, akik azt minden további nélkül meg is értették. A következő lépés, hogy ezt a tudást közkinccsé tegyük, és már megint megoldottunk egy problémát – rendszer szinten.

Egy másik érdekes eset az volt, amikor kiborulva sírásig jutott az egyik nővér attól, hogy egy másik nővér ellenségesen bánt vele, megette a szendvicsét, és feketítette másoknál. Megjelölt vagy tíz tanút is, akik majd alátámasztják, amiket elmondott. Amikor viszont a történeteit hallgattam, furcsa érzésem volt. Az idézett szavak és helyzetek nem tűntek annyira brutálisnak, mint a rájuk adott reakció. A megérzésemet a tanúk írásos vallomásai(!) aztán alátámasztották: szerintük se történt semmi különös, legfeljebb a „sértett” volt kicsit túl érzékeny. Ezt úgy simítottam el, hogy ők ketten többé nem kerültek azonos műszakba.

Na de térjünk vissza a HR-es alaprendszerek kifejlesztéséhez. Amíg én az imént leírtakkal bajlódtam, kollégám nekilátott kereteket kidolgozni, hogy az interjúink hogy épüljenek fel, hogy a kilépő interjúban mi szerepeljen, satöbbi. Kezdtem úgy érezni, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj: úgy fog kinézni, hogy míg én szart lapátolok, kollégám lesz a stratéga.

Az együttműködés úgy nézett ki, hogy ő leírta az ötleteit, és az azok alapján elképzelt végterméket, aztán megvitattuk, közös nevezőre jutottunk, a CEO jóváhagyta, majd jöhetett a következő. Ennek a HR-esnek volt egy ugyanolyan diplomája, mint amit én szereztem Angliában, viszont hamar feltűnt, hogy amiket javasol, azok noha elméletileg relatíve jól megalapozott dolgok, a cég konkrét helyzetére és jellegzetességeire nem igazán reflektálnak.

Úgyhogy én azt csináltam, hogy a két párhuzamos szervezet minden érintett szereplőjét a címzett listában hagyva méltattam kollégám munkájának pozitívumait, majd udvariasan és konstruktívan (tényleg) leírtam, hogy szerintem az adott eszköz kapcsán mire kell lőni, és én azt hogy csinálnám. Arra koncentráltam, hogy semmi ne legyen feleslegesen bonyolult se nekünk, se azoknak, akik nem HR-esek, de elszenvedik ezeket a rendszereket, és minden elem hajtson valami hasznot, különben minek létezne.

Így mentünk még egy-egy kört, és megvolt az adott végtermék. Egy idő után feltűnt, hogy miután én megírtam a válaszomat és javaslataimat, a CEO csak annyit ír vissza, hogy „Egyetértek mindennel, legyen így”. Mindezt azelőtt, hogy a kollégám viszontválaszolhatott volna. Ez kellemetlenül érintett, még bűntudatom is volt, vissza is olvastam, amiket írtam, hogy esetleg nem hangsúlyoztam eléggé az ő munkájának a pozitívumait, de nem találtam semmit, amit ma már máshogy csinálnék. Kollégám ezek után gyakorlatilag elnémult, azaz nem láttam több emailt tőle, illetve amikor én írtam neki, arra se reagált.

Mindeközben a CEO elkapott a recepciónál, és olyan durván megdicsért, hogy alig tudtam elhordani lábon – de azért beleálltam. Olyanokat mondott, le van nyűgözve a munkámtól, meg hogy felsővezetőnek születtem, és hogy – nem utolsó sorban – megmásfélszerezi a fizetésemet. Ja, még valamit elfelejtettem mondani. – fordult vissza – Kirúgtam a másik HR-est: használhatatlan volt.

It’s only blues but I like it

A bluesos tanácsot megfogadva (köszönöm) rákeveredtem egy videóra, ami az úgynevezett blues shuffle módszert mutatja be, és ugyan az oktató aljas módon – noha kezdő leckéről van szó – bevonja a kisujjat is, de mégis csak utána tudom csinálni, és konkrétan zenének hangzik, ami kikerül a kezeim közül.

guitar-blues-blue.jpg

Kis zavart okoz, hogy a hüvelykujjam befordító izma nagyon hamar kimerül – egyrészt valószínűleg azért, mert azzal próbálom ellensúlyozni a kisujjam gyengeségét, másrészt mert a legmélyebb hangzású verziónál (E) ráadásul az ötödik, azaz a második legvaskosabb húrt kell vele lefognom.

Lépjen a start mezőre

Elkezdtem a Smoke on the Watert gyakorolni, hogy az eddigi erőfeszítésekhez valami olyat adjak, ami közben a fejlődésemet ténylegesen érzékelni tudom, és legalább egy kis fényt megláthatok beszűrődni az alagút végén, azaz pár pillanatra olyan illúzióm lehet, hogy effektíve zenélek. De nincs ott semmi fény.

Ezt a hallásra végtelenül egyszerű dalt sokféleképpen lehet pötyögni. Van először is egy egyhúros verzió. Még itt is komoly gondot okozott a tempó tartása, és csúnyán idegesített, hogy efölötti igyekezetem minden más rovására ment, azaz például szarul fogtam le a húrt, ami ettől falsul szólt, vagy belependítettem a következőbe is, satöbbi.

Elkezdtem bejátszani több ujjamat is, hogy így rövidítsem le a bejárandó távolságot, ami egyfelől bejött, másfelől meg egy jó ideig csak a pontatlanságomat fokozta, ahogy a mutatóujjamtól távolodva egyre gyengébbek a képességeim. További problémát okozott, hogy annak a hangja, ahogy elhúzom az ujjamat a húrról, nagyon csúnyán hallatszott, és ölte a „zenét”.

Vagy két hete szopok ezzel, és csak ma jutott eszembe, hogy a pengetővel némítsam el a húrt, amíg a következő lefogást abszolválom. Ezzel most többé-kevésbé meg vagyok elégedve. A dallam és a ritmus is stimmel, nincsenek zajok. Csak hát az egésznek van egy boci boci tarka jellege.

A következő fokozat az, amikor az ember még egy húrt (az ötödiket) bevon a játékba. Ezek a pendítések már igazibbnak hangzanak, nem csak a dallam, de a hangzás is közelebb van az eredetihez – nyilván ahhoz mérten, hogy én akusztikus gitárral próbálkozom. Ezzel együtt rögtön nem várt nehézségek bukkantak fel.

Ahogy jövök a gitár teste felé a lefogásokkal, szűkülnek a közök, azaz nem elég átemelni az ujjaimat rögzített tartással, hanem folyamatosan csökkentenem kell a távolságot, visszafelé meg persze az eredeti terpesztésre növelnem. Mindezt persze úgy, hogy közben a lefogások pontosak legyenek, és a tempó se roskadjon össze. De a lefogások sokszor nem pontosak, és a tempó összeroskad. Rohadt sokat gyakoroltam; nem vagyok jobb.

Nem baj, van egy harmadik séma is, állítólag az, ahogy ezt a szerzők maguk is játsszák. Ez már tényleg jól hangzik, még az én préselt fás gitáromhoz is passzol, aminek fémes beütésű csengése van a drágább fák organikusabb hangzásával szemben – amit én amúgy egyáltalán nem bánok.

Itt már eleve a szűk tartományban zajlik az egész, azaz az egyes lefogásoknál a félrenyúlás nem lehet nagyobb egy milliméternél, ráadásnak hol a negyedik és ötödik, hol a harmadik és negyedik húrokat kell pendíteni. Na ez párszáz próbálkozásból még soha, egyetlen egyszer sem jutott odáig, hogy minden stimmelt volna. Lefogni is istentelen nehéz pontosan, de ráadásul tempóban maradva a jelenlegi állás szerint teljesen lehetetlennek tűnik. Ennél és az előzőnél is probléma a zaj, amit az ujjam elemelése kelt, de itt nem tudok vele semmit kezdeni.

Miután ezzel rendesen szétfrusztráltam magam, új ötlet után néztem, és azt találtam, hogy az általam már ismert D-C-G akkordokat használva egész fülbemászó dallamokat lehet csiholni. Van például mindjárt az, hogy D-D-C-G, D-D-C-G, és így tovább. Ezeket szépen le tudom fogni, de váltani közöttük csak rohadt lassan tudok. A videó, ahonnan a jól hangzó példát láttam, nagyjából 100-as bpm-mel operál, én meg valahol negyvennél stagnálok – ha minden jól megy. Van ez a tempó, ahol ezt elő tudom adni, de amint megpróbálok gyorsítani, széthullik minden, egy kicsit se tudok hozzátenni a sebességhez, mert rögtön valamelyik másik paraméter rovására megy a dolog. És a tempó rohadt fontos. Ha nem stimmel, rá se lehet ismerni a dallamra, egyszerre minden hiányzik a hiába eltalált hangok mögül, az egészből hiányzik valami elengedhetetlenül szerves összetevő.

Magamtól is kitaláltam (de értelmesnek tűnő netes szakértők is azt mondják), hogy le kell bontanom a problémát, úgyhogy fogtam az egyes váltásokat, és elkezdtem bevésni őket, hogy inból menjen. Mindezidáig semeddig nem jutottam ezzel se.

Az egyetlen kis sikerélményem az az utóbbi napokban, hogy a G-t időnként már le tudom fogni úgy is, hogy a kisujjamat használom hozzá. Ez elsőre egyáltalán nem ment, a kisujjam semennyire nem engedelmeskedett, ha erővel, a másik kezemmel konkrétan pozícióba rángattam, a középső ujjam mászott el, és ez így ment. Egyébként a G pontosan így kezdődött eleve, csak akkor a középső ujjamról nem tudtam elképzelni, hogy fel tudja venni a kívánt pozíciót úgy, hogy a többi ujj is helyén legyen.

Megnéztem a JustinGuitar féle oktatómódszeren kívül pár másikat is, és mind szarabb. Általában az van, hogy egy tapasztalt gitáros elfelejtve, hogy harminc éve milyen nehézségekkel szembesült, olyan trükköket ad elő, ami az ő huszonkét centis ujjaival könnyednek tűnik, de valójában annyira nehéz, hogy az ezzel próbálkozó garantáltan nem jut a sikerélmény legparányibb morzsájához sem.

Szintén egy neten talált tanácsot követve rendszeres időközönként fel fogom venni, amit művelek, hogy legyen valami többé-kevésbé objektív képem arról, hogy haladok-e egyáltalán bármennyire is. A Smoke on the Water előadásomat még ez előtt vettem fel arról álmodozva, hogy majd később milyen vicces lesz visszahallgatni a korai ügyetlenkedést.

Addig is legalább annak tudok örülni, hogy nem valami túlfinomított gitárt vettem, hanem csak egy harminc fontosat: az ember mégis könnyebb szívvel veri szét apró szilánkokra, ha minden kötél / cérna szakad.

Második rész – A cég

Három nappal az interjú után tehát megjelentem a munkavégzés helyén, egy pszichés kihívásokkal küzdő betegek számára létesített bentlakásos intézményben. Angolul kórháznak hívták (mental hospital), de ránézésre és hangulatra szó sem volt ilyesmiről.

A háromszintes épület tetején voltak az irodák, a másodikon az étterem és a közepes biztonsági fokozatú lakók szobái, a földszinten pedig az alacsony biztonsági fokozatúak élettere. Minden ajtót brutális zár blokkolt, voltak szakaszok, ahol csak zsilipelve lehetett átmenni, azaz csak az első ajtó becsukódása után nyílt a második. A lakók ajtói is ultra kemények voltak azzal az extra csellel, hogy egy trükkel mindkét irányba nyíltak, hogy ne lehessen barikáddal meggátolni a bejutást. Ebédelni is úgy jártunk, hogy mindent zártunk magunk után.

Volt egy jókora kert is, amit részben maguk a lakók tartottak rendben, illetve fejlesztgettek – többek között kerti tóval. Szóval az egész hely nem egy elmegyógyintézet, vagy pszichiátria benyomását keltette a lakók óriási szerencséjére. Itt csoportban és egyénileg is foglalkoztak mindenkivel azzal a végső céllal, hogy a kliensek visszaevickéljenek a normál életbe – már akinél ez életszerű. Foglalkozás alatt két dolgot értek.

Egyrészt egy főpszichiáter, meg jó pár pszichológus és pszichológus hallgató segítette a lakókat. Volt itt folyamatosan felülvizsgált gyógyszeres kezelés, pszicho- és egyéb terápia, azaz ha valakit érdekelt valami, vagy volt egy hobbyja, akkor azt igyekeztek termőre fordítani. A legidősebb bentlakó jó szemű fotós volt, egy másik srác lelkes kertész, satöbbi.

A komplexumon félig-meddig kívül volt egy bungaló, ahova azok a betegek mehettek, akiknek már csak az volt hátra, hogy két-három hetet eltöltsenek a kinti életet szimulálva, azaz önellátóan, mielőtt tényleg visszakerülnek a többi ember közé.

Foglalkozás alatt másrészt azt értem, hogy a személyzet, azaz a „nővérek” (nurse), akik nagyjából fele-fele arányban képviselték a két nemet, lenyűgöző profizmussal és természetességgel viszonyultak a lakókhoz. Konkrét barátságok is szövődtek, de amikor nem, akkor is maximális tisztelettel és partnerként kezelték a betegeket.

Ez azért is említésre méltó, mert a pszichiátriai betegnek lenni Angliában sem volt vicces egészen a legutóbbi időkig, illetve sok helyen most sem az: ez a „kórház” hozzáállásában és az addig elért szakmai eredményeiben mindent tudott, amit nálunk európainak szokás nevezni.

A leggyakoribb diagnózis a paranoia, pszichózis, rosszul elsülő droghasználat elegyéből állt össze destruktív depresszióval és korábbi erőszakos epizódokkal fűszerezve. Ebbe a kórházba a szülő vagy gyám kérése alapján lehetett bekerülni (ez persze csak szükséges, de nem elégséges feltétel volt) illetve bíróság is dönthetett úgy, hogy börtön helyett itt a helye a delikvensnek.

A betegek mind férfiak voltak, és a döntő többségükön semmi különös nem látszott, hacsak éppen nem volt gyógyszerrel agyonlassítva valaki. Többnyire huncut mosolyokat láttam, meg kiégett melós kinézetű, de nem rossz szándékú figurákat.

Hogy hogyan viszonyuljak hozzájuk, azt főleg a többiektől lestem el – kombinálva a saját hozzáállásommal. Az első benyomás az volt, hogy mindent zárni kell, mindenkinél van egy pánikbizbaz lánccal az övére kötve, két gombbal. Az egyiket megnyomva csak simán odahívjuk a többieket, a másik meg ugyanez, csak kurva gyorsan, mert nagy baj van. Ottlétem alatt csak téves riasztás volt. Szólt egy sziréna, a lépten-nyomon kirakott kijelzőkön megjelent, hogy hol a gond, azt leolvasva futott mindenki a „tetthelyre”.

A második benyomásom viszont az volt, hogy mindezen biztonsági intézkedések ellenére mindenki egyszerűen csak oda-vissza normális egymással, amit óriási megkönnyebbüléssel fogadtam, mert így nem kellett agyalnom, hogy hogy viselkedjek, csak olyan voltam, amilyen egyébként is. Állítom, hogy a terápiát megturbózta ez a hozzáállás, plusz én abszolúte sokkal jobban éreztem magam úgy, hogy nincs kínosság meg befeszülés, hanem csak úgy kezeljük a bentlakókat, mint normális embereket, akik cserébe(?) szintén meglehetősen normális emberekként viselkedtek.

A cégnek volt egy másik telephelye is vagy száz kilométerre, ahol csak alacsony biztonsági fokozatú lakók voltak, és az épület nem pont erre a célra épült, mint ahogy a miénk igen. Egy másik fontos különbség volt még, hogy nálunk volt egy elképesztő szakács. Változatosan, egészségesen és finoman főzött: soha nem is hallottam se azelőtt se azóta ilyen angolról. Lappangó génhibára gyanakszom.

Üzletileg az volt a csodálatos ebben a vállalkozásban, hogy azzal, hogy az NHS (azaz az itteni TB) fejpénzt fizetett a lakók után, már kétharmadnyi telítettséggel is nagyon szépen szaladt a szekér. Nem csak a CEO A8-as, hosszított karosszériás Audija fért bele, hanem a lótifuti kulcsos autók között is volt Audi, kabrió Saab meg hasonlók. Na, hát ez egy gazdag ország, itt ez így megy.

A következő részben arról mesélek majd, hogy nekem mit kellett csinálnom, aztán lassan rátérünk tragikus részre.

Balkezes szopóroller

A Youtube-on láttam egy videót arról, hogy hogyan kell kiválasztani az első akusztikus gitárt. Ez nekem ugyan már okafogyott, de valami egészen másra felkaptam a fejem. Kínos, hogy magamtól erre nem jöttem rá.

Az egyik figura azt állította, hogy a gitár feltalálója balkezes volt. Ezt ugye nem tudjuk, mert a nyakas-húros zeneszerszámok története erősen a régmúlt előttre nyúlik vissza, de józan ésszel belegondolva könnyen lehet, hogy tényleg ez a helyzet.

Az emberek döntő többsége jobbkezes. Ők fognak az ügyesebbik kezükbe egy pengetőt, és innentől kezdve az kis túlzással egy csíptetővel felszerelt kampó is lehetne: sokkal több finommozgásra nem lesz szükség a használata során. Nem úgy, mint az ügyetlenebbik bal kézzel, amivel viszont minden ujj pozícióját és erejét külön kell tudni szabályozni, és az egész nyakon fel-alá rohangászni, és más és más pozíciókban újra és újra lefogni. Ki lenne az az önsorsrontó idióta, aki az összehasonlíthatatlanul bonyolultabb feladatot nem azzal a kezével végezné, amelyik erre százszor alkalmasabb?

A dolgot persze árnyalja, hogy könnyen lehet, hogy a kezdetek kezdetén a pengetés is jó pár ujj bevonásával zajlott, és nem egy pöcökkel – ahogy ma is létezik ilyen technika. Ezt én nem próbáltam, de gyanús, hogy még így is a lefogás a nehezebb, összetettebb.

Úgyhogy itt emberek súlyos milliói szívnak extrán azzal, hogy a bal kezüket erőltetik – még ha az agy plaszticitásának ez nyilván nagyon jót is tesz. De a legrohadékabb sors itt is a balkezeseké. Lenne a világon egyetlen dolog, ami rájuk van optimalizálva, de azt kiveszik a kezükből, és adnak bele helyette egy úgynevezett balkezes gitárt, hogy ők is ugyanannyit szívjanak, amit a jobbkezesek.

202900303842934.jpg

Első rész – Az állás

Ezres nagyságrendben jelentkeztem állásokra ebben az országban, de csak egyszer fordult elő, hogy fel is vettek valami érdemi helyre. Pár felvonásban leírom ennek a rövid történetét.

Az egyetemen, ahol A a többedik diplomáját halmozta, megismerkedett egy nővel, aki a szakmai terepgyakorlathoz keresett embereket. Beszélgetés közben felmerült, hogy én milyen régóta keresek HR-es állást – sikertelenül.

A nőnek felszaladt a szemöldöke: ők meg épp HR menedzsert keresnek az egyik cégnél, akikkel együttműködik. Behívtak interjúra, ahol csak a szokásos módon adtam magam, azaz igyekeztem értelmes embernek tűnni, aki képes gondolkodni, és valódi megoldásokat találni tényleges problémákra. (Ez nem hogy nem keresett tulajdonság, hanem kimondottan ellenem fordítja a HR-esek döntő többségét).

Szokatlan volt ugyanakkor, hogy a tulajdonos / vezérigazgató (a továbbiakban CEO, magyarul Chief Executive Officer), különösen az itteni bevett szokásokhoz képest nem sokat vesződött udvariaskodással, hanem szinte provokatív módon kérdezett. Hogy az angliai másoddiplomámat miért nem valamelyik neves egyetemen szereztem, illetve hogy nem angol anyanyelvűként mire alapozom az önbizalmamat, hogy majd szabályozásokat fogok tudni írni, meg hasonlók.

Azt válaszoltam, hogy a diplomát még otthonról kezdtem el, de a záróvizsgát az itteni legfőbb HR szakmai szervezet felügyeli, tehát a végén pont ugyanúgy mértek meg, mint bárki mást, illetve hogy szabályozásokat eddig is írtam már angolul, ráadásul írásban jobb vagyok, úgyhogy ha elégedett azzal, amit most hall, nem fog csalódni ezen a téren sem.

Egy kicsit csevegtünk még, miközben én azért még mindig próbáltam jó benyomást kelteni, és olyanokat kérdeztem, hogy lesz-e itt lehetőség átalakításokra, okoskodásra, adnak-e teret új ötleteknek, stb. A CEO azt mondta, hogy persze, sőt, alig várják, ami pedig a továbbiakat illeti, aznap vagy másnap visszaszólnak, hogy mi a helyzet, mert ők ilyen tempóban dolgoznak. Erre egy udvarias mosoly kíséretében elismerően ajakbiggyesztettem, miközben persze egyetlen szót sem hittem el a merész kijelentésből.

Úgy mentem el, ahogy egy ideje mindig szoktam: igyekezve visszafogni a beindulni akaró álmodozást, hogy hátha ezt végre megkaphatom, és igyekeztem inkább nem is gondolni az egészre. Nem értem még haza, amikor hívtak, hogy enyém a meló, három nap múlva kezdhetek.

Vegyük észre, hogy egyetlen egyszer mentem úgy interjúra, hogy az ismeretségnek legalább a legalapvetőbb, legelemibb morzsája szerepet játszott, és egyből felvettek. Másik több ezer esetben, e nélkül az apróság nélkül soha semmi nem történt. (Folyt. köv.)

Rianás

Ma vettem észre, hogy már markolászom a gitárt egy ideje, de még mindig nem fáradtam el. Nem mérem az időket, de annyi biztos, hogy ez szintlépés.

Újra visszatértem a legegyszerűbb akkordváltáshoz, és mintha mégis működne a korábbi elméletem, miszerint minden gyakorlás meghálálja magát, azaz abban is jobb leszek, amit konkrétan nem gyakoroltam. Harminckettőt produkáltam.

A többi akkorddal még maximum húszig jutok, de ezt egyszerűen volumennel fogom legyőzni, azaz addig csinálom, amíg bele nem szervül az ujjaimba. A mérésnél még nincs áttörés, de a sima gyakorlás közben egyre gyakrabban fordul elő, hogy elkap a gépszíj, és korábban nem tapasztalat tempóban váltogatok – amíg ki nem zökkenek egy mellényúlással vagy egyéb zavarral.

További jó jel, hogy szinte napról napra érzem, hogy ami előző nap még lehetetlennek tűnt, az ma már lehetséges, ami meg iszonyú nehéznek, az nem olyan vészes. Feltételezem, hogy az történik, hogy éjjel megerősítést kapnak azok az új idegkapcsolatok az agyamban, amiket forszírozok, így másnap onnan noszogathatom tovább a bennem születő zenészt.

Holtpont(ok)

A húrokon az ujjvégeimről leforgácsolódott bőrt fedeztem fel, fájdalmat már nem érzek, jönnek a bőrkeményedések, de a tompaság még mindig ott van. Ezek az objektív jelei annak, hogy viszonylag sokat van a gitár a kezemben.

Mert azon, ahogy „játszom”, mindebből nem sok látszik. Ott tartok, hogy ismerek hat akkordot, le tudom fogni őket elég szépen – amíg még nem fáradt a kezem, ami még mindig meglehetősen rövid időt jelent.

Váltani is tudok az akkordok között, de messze nem harmincszor egy perc alatt, ahogy kéne. A legkönnyebbel huszonhatig jutottam, aztán úgy döntöttem, hogy inkább a többit hozom föl valamennyire, és nem csak ezzel az eggyel törődök.

Volt ugyanis is elméletem. Arra gondoltam, hogy a sokféle lefogás gyakorlásával az általános készségszintem is emelkedik majd, és azt fogom észrevenni, hogy azok a fogások is jobban mennek, amiket nem gyakoroltam hülyére. Ugyanezt gondoltam a legeslegelején forszírozott ügyességi ujjgyakorlatokról. Az elmélet látványosat bukott. A legkönnyebb akkordváltás húszra esett vissza (a többit le se mérem), az ügyességi gyakorlat pedig, amivel iskolai terminológiában talán a kettesig jutott, most értékelhetetlenül szarul megy.

A tananyagban most jön az, hogy mindezt (amit ugye nem igazán tudok) ritmusra kellene csinálni. Ez az extra kényszer, extra odafigyelnivaló gyakorlatilag nullára taszít mindent, amit eddig azt hittem, tudok valamennyire.

Lábbal ütni a ritmust állítólag segít rákattanni az ütemre, a metronóm meg ugyanezt szinte szívességként teszi. Engem – az iméntiekkel ellentétben – már ez utóbbi is erősen frusztrál: csak nagy ritkán sikerül az ütemet is, és fogásváltást is egyszerre abszolválni. A láb bevonása a dologba viszont teljes mértékben padlóra küld: rögtön nullára szétesik minden.

Van ritmusérzékem, soha nem okozott gondot az ilyesmi. Most se okoz, ha zenét hallgatok. „Zenélés” közben viszont az eddigi legsúlyosabb forrása a frusztrációnak. Egyből beugrottak az általános iskolai énekórák, ahol nem volt elég, hogy az öklendezésig gyűlölt magyar népdalokat kellett énekelni, ráadásként még szolmizálni is kellett hozzá.

Állítólag ez óriási segítség valakiknek valamiben; nekem csak extra teher volt, plusz egy dolog, amire oda kellett figyelnem. Gyűlöltem.

Tudom, hogy túl fogok jutni ezen, mert nem fogom ennyiben hagyni, de jelen pillanatban egyszerűen teljességgel életszerűtlennek tűnik, hogy az én kezeim közül valaha zene kerüljön elő, vagy hogy másokkal együtt tudnék játszani.