Szerző: suhodminyák

Angol nyelvlecke kezdő pizzafutároknak

A kapucsengők általában nem működnek. Be van ragadva a gombjuk, nem jut el a delej a lakásig, csak akkor működne, ha a lakásban lenne vezetékes telefon, vagy van valami egyéb trükk (kettős keresztet vagy csillagot kell nyomni a második számjegy után, stb).

Az egyik ilyen helyre kifejezetten élesen emlékszem, mert mindig a portásnak kell kopognom, aki aztán méla undorral, a verbális és a nonvebális kommunikációt is elhanyagolva nyitja ki nekem az ajtót.

Mostanra már meguntam a dolgot, és miután átadtam a pizzát új tulajdonosának, a következő célratörő párbeszéd zajlott le közöttünk.

– How does this buzzer work? / Hogy működik ez a kapucsengő?

– It doesn’t. / Sehogy.

N

Vezetés közben – jobb híján – kereskedelmi rádiókat szoktam hallgatni. Erről semmi jót vagy legalább jobbat nem tudok elmondani, mint amit otthon is tapasztaltam. Viszont feltűnt valami.

Van mostanában egy dal, aminek a címét helytelenül olvassák be a szám elhangzása után. A nóta címe Niggas in Paris; a politikailag korrekt verzió pedig egyszerűen csak így hangzik: Paris.

Könyörgöm. Egy (vagy két) fekete előadóművész elnevezte a számát valaminek, amit viszont a BBC Radio 1 és a kereskedelmi rádiók semmiképpen nem vennének a szájukra, mert csúnya szó.

A BBC 4-en szokott szó esni az idegenellenességről, az előítéletekről, és arról, hogy az utóbbi évtizedekben és években ezek hogyan változtak. Az ilyen beszélgetésekben hosszasan értekeznek, érvelnek és vitáznak úgy, hogy az egész egy kicsit nevetségessé válik mindig, amikor a beszélő zavarba jön, és rövid torokköszörülés után azt mondja, hogy valaki az N betűs szót használta. Erre a rádióhallgatók rögtön bólintanak magukban, hogy igen, az említett úr azt mondta, hogy nigger.

És ebben a pillanatban az egész értelmét veszti, hiszen ahelyett, hogy egyvalaki kimondaná hangosan – nem mellesleg éppen a rasszizmus ellen amúgy érvényesen érvelve – ezrek fogják kimondani magukban.

A vita persze arról szól, hogy jól van-e, hogy már nem lehet ilyesmiket mondani, és főleg arról, hogy akkor a jelenség most mennyire létezik. Ugyanis tényleg bíztató a helyzet abból a szempontból, hogy nem lehet itt már odvas szájjal fröcsögni, mert nem szalonképes. Felmerül viszont, hogy ha ezt jól megmértük valami 1.0-ás statisztikával, akkor mire is jutottunk. Mert az idegenellenességet nem sikerült megragadnunk.

Egy kicsit olyan ez, mintha egy nyílt törés mellett üldögélve addig adjuk a fájdalomcsillapítót a sérültnek, amíg az végre ki nem mondja, hogy már nem fáj neki. Ebben a pillanatban a csoda megtörtént, a sikert elkönyvelhetjük.

Egy szociológus is beszélt erről a jelenségcsoportról. Ő egyenesen azt mondta, hogy ez a finomkodó politikai korrektség több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt, ugyanis a gyűlöletet és a szalonképtelen gondolatokat láthatatlanná, összekacsintás tárgyává teszi, és végső soron olyan állapotokat alakít ki, ahol csak homályosan lehet látni, hogy mi ellen is kellene küzdeni, illetve hogy az a valami pontosan mekkora, és hol van.

Egy hasonló beszélgetős műsorból tudtam meg, hogy az Egyesült Királyságban messze nem új ez a hozzáállás. Amikor Németországban – és a befolyása alá kerülő többi államban – javában hozták a zsidótörvényeket, Nagy-Britanniában ilyen otrombaságot soha nem követtek el. Egyszerűen annyi történt, hogy a tenisz, golf és egyéb klubok tagságába egyszerűen nem jutottak be zsidók. Nem stimmelt valami a jelentkezési lapjukkal, elfelejtődött, elkallódott, elhúzódott az ügy. Soha nem mondták senkinek, hogy te, barátom, itt nem lehetsz tag. Ez csak a végeredmény volt.

Rendőr

Már a kanyarodósávban voltam az út felé – amin elég sokáig kell menni, és elég széles ahhoz, hogy egy kicsit gyorsabban hajtsak, mint ahogy az itteni KRESZ javasolja – amikor a visszapillantómban megláttam egy rendőrautót.

Az első gondolatom az volt, hogy most majd tötymöröghetek végig harminccal, a második pedig az, hogy talán csak nem fogok hátralévő életemben lesütött szemmel oldalra pillantani, ha meglátom magam a borotválkozó-tükörben.

Úgyhogy hitet tettem a rendes gyakorlatom mellett, és ráérősen, de nagyjából harminchétig gyorsítottam, amikor a rendőrautó elkezdett villogni. Félreálltam, ő mögém. Kiszállt, odajött hozzám, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem (Are you OK?). A metakommunikációjából úgy tűnt, mintha több lenne ez egy egyszerű köszönésnél, és valamennyire tényleg érdekelné az aktuális állapotom.

Miután mondtam, hogy persze, remekül vagyok, pontosította a kérdését, és azt tudakolta, hogy ittam-e alkoholt. Ezen úgy meglepődtem, hogy el is vétettem meghallani és/vagy megérteni, amit még mondott, ezért – miután mondtam, hogy nem ittam – visszakérdeztem, hogy mit is csináltam rosszul.

Erre azt válaszolta, hogy kacskaringóztam az úton. Ezen végképp meglepődtem, csoda, ha a számat nem tátottam ki, és elkezdtem visszajátszani magamban a legutóbbi párszáz métert. Ekkor beugrott, hogy mire gondolhat. Valóban kacskaringóztam, miközben az emberes kátyúkat, meg a besüllyedt csatornafedeleket kerülgettem, hogy mind a futóművet, mint a saját külső és belső szerveimet óvjam a felesleges amortizációtól.

A mai napig nem tudom beleélni magam azoknak az embereknek a fejébe, akik autójukkal kátyúba hajtva az ütés hangjától és a rázkódástól nem zavartatva mennek tovább, mintha ez olyan természetes lenne, mint hogy a fák levelei ősszel amúgy is lehullanak.

Mivel ez a rendőrnő is hasonlóan viszonyulhatott a szolgálati járművéhez, illetve az abban okozott károkat úgyis az adófizetők pénzéből hozzák helyre, nem sikerült meglátnia az útburkolat hibái és az arra adott reakcióm közötti összefüggést. A rövid párbeszédünk alatt viszont – amíg elmondtam, hogy miért kacskaringóztam, és hogy már csak azért sem iszom, mert gyakorlatilag az a munkám, hogy vezetek – megállapíthatta, hogy tényleg nem ittam, úgyhogy minden papírozás vagy akármi nélkül elköszönt, én pedig ráérősen harminchétre gyorsítottam.

Éjszakai közlekedők

Tegnap éjjel az egyik osztott, többsávos úton egy róka a járdán várta meg, amíg az előttem haladó kocsi elmegy mellette, majd a városi közlekedésben jártasak ütemérzékével határozottan, de nem sietősen átment előttem. A szájában egy jókora patkányt tartott.

Tudsz úszni?

Az indiai főnök-helyettest fuvaroztam haza a napokban. Egyszer csak megkérdezte, hogy tudok-e úszni. Mondtam, hogy igen. Nem lepte meg a dolog, mert már régen feltűnt neki az eleinte hihetetlennek tűnő tény, miszerint az európaiak szinte mind tudnak úszni.

Azt mondta, náluk az emberek kilencvenöt százaléka nem tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Én meg azt, hogy nálunk meg a kilencvenöt százalék tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Nálunk a gyerekeket vagy valaki a családból megtanítja, vagy tanfolyamra mennek az egyik nyáron, de hogy ne tanuljanak meg úszni, az nem merül fel.

Egy kicsit kölcsönösen csodálkoztunk. Én azon, hogy egy vízzel bőven ellátott országban az emberek nem tudnak úszni – bár az araboknál is ugyanez a helyzet –, ő meg azon, hogy nálunk pont fordítva áll minden. Végül megkérdezte, hogy meg tudnám-e tanítani őt is úszni. Egy kicsit meglepett a kérdése, és azt mondtam, hogy sose próbáltam még, de gondolom, hogy meg tudnám tanítani, igen.

Még meghallgatta, amit arról mondtam, hogy először a vizet el kell fogadni természetes közegnek, és belátni, hogy teleszívott tüdővel nem süllyed el az ember, hanem lebeg a víz tetején, és hogy ha lyukkal lefelé tartja az orrát, akkor abba se megy víz, stb., aztán elmondta, hogy annál is inkább meg kéne tanulnia úszni, mert meggyőződése szerint meglehetősen kevés időnk van hátra a világvégéig (vagy legalább egy világvége kísérletig), és az elkövető elég nagy eséllyel áradással is fog operálni. Igazi balekságnak érezné, ha ilyen szerencsétlenül pontozódna ki mindjárt az elején.

Apropó 30%

A BBC4-en hallottam, hogy a világon az élelmiszerek nagyjából harminc százaléka veszendőbe megy. A harmadik, illetve fejlődő világban gondok vannak a tárolással és a szállítással, valamint a kórokozók ellen sem tudnak olyan hatékonyan védekezni, mint ahogy világ szerencsésebbik felén képesek rá.

A bolygó felénk eső oldalán ezekben elég jók vagyunk, ezért úgy érjük el az eleve elrendeltnek tűnő harminc százalékot, hogy imponáló technológiai fegyelemmel és magas szervezési színvonalon juttatjuk a boltok polcaira, majd szorgalmasan hazahordjuk, és a hetven százalékuk elfogyasztása után megpenészedve, savanyodásnak indulva, vagy csak egyszerűen érdekmúlás okán vágjuk ki a kaját a szemétbe.

A patkányoknak tök mindegy, ők így is, úgy is megtalálják a számításukat. Éjszakánként kellemetlenül sokszor találkozom velük, és nem kell sikátorokba mennem értük. Ott szaladnak, szimatolnak a házak, kerítések tövében.

Elég erősen tartok tőlük gyerekkorom óta, de azért nem annyira, hogy ne tudjam, nincs mitől félnem: nem mennek torokra, ők vállalják az igazi kockázatot, ha emberrel futnak össze. Illetve az itteni viselkedésükből úgy látom, nem ítélik túlságosan nagynak a kockázatot.

Az egyik diákszállásnál fiatalok szöszmötöltek, hangoskodtak mondjuk tíz méternyire egy patkánytól, aki – úgy tűnik – pontosan tudta, hogy jó eséllyel észrevétlen maradhat. Én közöttük álltam félúton, mozdulatlanul. A patkány ide-oda osont a fal tövében, aztán a levegőbe szimatolt, és kisebb előrerohanásokkal megindult felém.

Mivel ez a viselkedés meglepett a korábban tapasztaltakhoz képest, felvontam a szemöldökömet, hogy legyen hely a szemeim elkerekítéséhez, és a nyakamat is kissé előre nyújtottam. Ez utóbbi árulhatta el a patkánynak, hogy nem tereptárgy vagyok. Hirtelen megtorpant. Testbeszéde és gombszemei olyan hatást keltettek, mint amikor egy tinédzsert kapnak rajta az utcasarkon kifordulva, amint éppen későbbi rock sztár énjét próbálja már jó előre tökélyre vinni.


A patkány egy hosszú másodpercig állt döbbenten, majd nyílegyenesen visszarohant a léckerítés mögé, ahonnan előbújt. Ha az egész jelenetet egyetlen szóval kéne leírnom, azt mondanám: aranyos volt.

Ez nekem új élmény a patkányokkal kapcsolatban, és örülök neki, hogy tehettem egy lépést ebbe az irányba még akkor is, ha nem célom, hogy odáig jussak, hogy széttárt karokkal, a boldog nevetéstől könnyezve álljak a napsütésben, ahogy patkány-barátaim rajtam fürtökben lógva ostromolnak szeretetükkel.

Aki hülye…?

2005-ben két tizenhárom éves lány megállt a vasúti átjárónál, mert piros volt a lámpa. Átment előttük a vonat, ők meg – miközben a jelzés még mindig vörösen égett – elindultak. Csak hát volt még egy vonat, úgyhogy a lányok meghaltak.

A szülők beperelték a vasutat, mivel szerintük nem tettek meg mindent, hogy ezt, és az ehhez hasonló baleseteket megakadályozzák. A bíróság úgy döntött, hogy a szülőknek igazuk van.

Gyakorlatilag az ítélet megszületésének pillanata óta megy egy felhívás a rádióban arról, hogy a vasúti átkelők fényjelzései nem időrabló, hanem életmentő készülékek. A „hangjátékban” a beszélő épp az érvelése magvát készül kifejteni, amikor egy száz fölött elsuhanó vonat zakatolva süvítő hangorkánja nyom el minden más hangot. A narrátor, ahogy a távolodó vonat zaja elhal, a „na erről beszélek” érzést árasztó hangsúlyt hozzáadva fejezi be a mondatát.

Persze a rádió a hírműsorok környékén foglalkozott a témával már korábban is. Ezekből a nyilatkozatokból és beszélgetésekből kiderült, hogy mindenhova az átkelést fizikailag megakadályozó sorompót tenni gazdasági értelemben vett képtelenség. (A kis osztott, átrohanást gátló páros korlát itt is megvolt).

Lehet, hogy másnak is eszébe jutott, de szerintem emellé a felhívás mellé elférne az átkelőkben egy piktogrammal súlyosbított pár szavas kis szöveg arról, hogy irányból biztosan kettő van, de lehet, hogy átszáguldó vonatból is. Piroson ne menj át.

A tragikus eseményt önző módon a magam életére lefordítva nekem az a tanulság, hogy olyan esetekben is eséllyel lehet tenni valamit, amikor az ember reflexből széttárná a kezét, hogy a lányok hülyék voltak, meg a szülők dolga lett volna még jóval korábban, hogy képbe rázzák őket a világ ilyen dolgaival kapcsolatban. Szerintem mindkettő igaz, de ha értékarányosan szeretnénk ítélni, azt kell, hogy mondjuk, hogy a halálbüntetés szankciónak erős.

Embert autójáról?

Ez a parkoló napközben sokszor teljesen megtelik. Az ilyenfajta bunkóság jutalma egyes otthoni lakótelepeken az, hogy az elkövető összes kilincsét gazdagon bekenik kutyaszarral. Persze lehet, hogy nem ebben a gépjármű-kategóriában. Kutyaszar amúgy itt is van, talán csak a kreativitás, a látszólag össze nem függő elemek közötti kapcsolat megtalálásának a képessége hiányzik.


Civil kurázsi

Tetszhetnének is, de alapvetően inkább rossz érzésekkel töltenek el az itteni polgári aktivitás egyes megnyilvánulásai. Már korábban írtam róla, hogy egy örök-piroson való áthajtást, vagy a megengedett sebesség túllépését sokszor mutogatással, villogással „büntetik” az angolok; így jelzik, hogy szabály sérül, és ők ennek nem örülnek.

Egy ideje olvasgatom a liftekben és a lépcsőházakban kifüggesztett kis közleményeket. A ház ügyes-bajos dolgain túl figyelmes lettem egy önálló kategóriára is. Arra, amikor egy lakó névtelen levélben figyelmeztet valakit arra, hogy ne csináljon valamit. Nálunk ez általában egy anyázás alakját ölti, esetleg tartalmaz valami ígéretet arra az esetre, ha a levélíró az elkövetés közben összefutna a címzettel. Itt ezt professzionálisabban űzik.

Történik valami, ami a kifüggesztett szöveg szerzőjének – egyébként okkal – nem tetszik. Erre ő – a jelek szerint – nem áll az elkövető elé, és nem mondja meg a véleményét, hanem ír (de nem aláír) egy papírt, amiben közli, hogy kamera figyeli az elkövetőt, vagy hogy már fel is jelentette a megfelelő hatóságnál.

“Pár, hozzám eljutott panasz szerint bizonyos növények erős szaga jut be a lakók lakásaiba, a folyosókra és a liftbe is. Esetleg lehetne csak az erkélyen füstölni. – Billy”

Ebben az tetszhetne, hogy nem csak magukban puffognak az angolok, hanem érvényt is szereznek az amúgy értelmes szabályok betartásának. Itt tényleg olyan méltányolható kérésekre kell gondolni, mint hogy ne köpdössék tele a tükröt a liftben, vagy hogy ne dobjanak le szemetet az ablakból az udvarra. És ez egy jól működő, öntudatos és a megteremtett kulturális értékeket aktívan oltalmazó társadalom képét rajzolja elénk.

“Nemrég néhány lakó ebből a tömbből szemeteszsákokat és üvegeket dobott ki az erkélyéről és az ablakából. A zsákokat jelenleg az önkormányzatnál vizsgálják neveket és címeket keresve. Számíts hatósági intézkedésre.”

Csak – ahogy én érzem – az egészet körbelengi egy sötétben bujkáló, a szemtől szembe való találkozást elfordított tekintettel abszolváló, majd a zárt ajtó mögötti biztonságából feljelentő féregség. Biztos a fent említett önkéntes közlekedési rendőrök, meg a hónapokkal korábbi képzési élményem miatt, ahol a nyitottság és az elfogadás divatos szólamainak felböfögése után önfeledt kirekesztésbe kezdtek a tanult kollégák.

“Lehet, hogy nem tetszik, amit a tükörben látsz, de ez még nem ok arra, hogy leköpd. Kamera figyel téged.”

Ezeknél a közleményeknél is azt érzem, hogy az ilyen emberek vígan és önként elhajtanának egy náci diktatúrát – ha éppen abba születtek volna, és nem egy pár száz éves demokráciába. Na ezért nagyon fontos szerintem, hogy egy adott ország / kultúra milyen értékeket közvetít és sulykol a polgáraiba. Ugyanis azok egy jókora hányada azt fogja hinni, hogy az az ő saját meggyőződése, és azt fogja – akár kéretlenül is – szolgálni.