Vállalkozást alapítottam a napokban, és örömmel láttam, hogy ehhez ma már nem kell kimozdulni az íróasztal mellől még Magyarországon sem. Mindent el lehet intézni elektronikusan, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez milyen nagyszerű.

Azért lenne pár általános észrevételem. Az ügyfélkapu mindent átsző, a legkülönbözőbb helyekről érhető el, ami szintén tök jó. Így találkoztam az „Ügysegéd” nevű webes alkalmazással, ami valamelyest hasonlít annak az első verziójára, ahogy én elképzelném az elektronikus ügyintézést.

A felhasználóbarátság egyelőre súlyosan a jövő zenéje. Mindenhol van valami kis segítség ikon, de ahol úgy éreztem, hogy szükségem van rá, és kattintottam, kivétel nélkül teljesen használhatatlan, saját magát saját magával definiáló jogszabályi hivatkozásokra leltem, amik egyrészt növelték a bizonytalanságomat, másrészt bátorságra tanítottak: majd az idő eldönti, hogy beleszaladtam-e egy-egy súlyos félreértésbe.

Abszolút kedvencem a kamarai regisztráció volt. Csak röviden írom le azoknak, akik nem tudják: Ez egy olyan szervezet, ahova kötelezően be kell fizetni egy bizonyos összeget rendszeres időközönként, a cserébe kapott szolgáltatás viszont nem azonosítható. A regisztráció véglegesítése előtti pillanatban már piros betűkkel olvashattam, hogy a tartozásom e pillanatban ötezer forint. Hogy ezt esetleg befizethetném kártyáról, vagy legalább egy számlaszámot felvillantottak volna a másodperc huszonnegyed részére, az mind a sci-fi műfajába tartozna, az meg nem komoly dolog. Búcsúzóul azért meglengették a mutatóujjukat felém, hogy semmilyen körülmények között el ne felejtkezzek a kötelezettségeimről.

A beszédes dolog ebben az egészben szerintem az, hogy ezt az egészet átszabni átlagemberek számára érthetőre, és gördülékenyen használhatóra abszolút nem lenne egy beláthatatlan volumenű és bonyolultságú feladat. Szokás fikázni a kommunikációs szakembereket. Hát ez pont egy olyan terület, ahol rájuk éppen erős szükség lenne, csak valahogy nem volt a környéken senki, aki célratörően, összefüggéseket látva, a felhasználó fejével gondolkodni képesen tudna információkat célba juttatni. Nyilván a büfé és a ruhatár között fel-alá rohangálva keresték őket.

Nekem kellemetlen, hogy a magyar kapitalizmus története legújabb fejezetének huszonhatodik évében fel kell hívnom a figyelmet valami egészen alapvetőre. A dolog azért nem teljesen meglepő, hiszen a magyar kapitalizmus a feudalizmus dögszagát árasztja.

Ezrek leírták már, hogy mi a baj a taxisokkal úgy általában, és ők maguk ugyanezen a színvonalon, vagy még ez alatt nyilvánulnak meg a kérdésben, miközben az Über rendes, profitorientált kapitalistaként használja ki a helyzetet, meg a vele kapcsolatba kerülőket.

A facebookon Jézus második eljövetelének kijáró rajongással tolják a megvezetett emberek az Über szekerét, és segítenek közvetíteni a cég parasztvakító üzenetét, miszerint itt valami szabadságharcról van szó. Cikkek jelennek meg, ahol kismamák lelkendeznek, hogy a legjobb dolog, ami életükben történt velük, hogy éjszaka überezhetnek.

Hadd adjak egy közeli, meg egy távoli képet a dologról, amikre nem nagyon fókuszál senki. Nyilván mindenkinek feltűnt, hogy az Über olcsó. Ez az appal megtakarított működési költségen, meg a taxisokat sújtó extra kiadások elkerülésén kívül azért is van, mert az árak úgy vannak belőve, hogy azok egész jó kis bevételi forrásnak tűnjenek azoknak, akik meló után még szívesen bevételeznek pár ezrest.

Ugyanis az überezésből, mint főállásból nem igazán lehet megélni. Amint elkezdi az ember rendesen halmozni a kilométereket, ennek megfelelően karbantartani az autóját, illetve fizetni a megnőtt terhelés alkatrészekre gyakorolt hatásának költségeit, meg a havi ötvenezret, ha feltételezzük, hogy mindezt KATÁ-s vállalkozóként teszi, meg rájön, hogy tulajdonképpen nem akkor überezik, amikor kedve van, hanem amikor vannak utasok, kisvártatva arra is rá fog jönni, hogy valami alapvetően nem stimmel.

Az nem stimmel, hogy ez egy új üzleti modell, aminek a szexi neve sharing economy, a XXI. századi fősodor mögött egyéb tartalmi elemei régebbi időket idéznek. Az történik ugyanis, hogy ez a $62.000.000.000 (hatvankét milliárd dollár) értékűre becsült cég úgy vágott alá a taxik árainak mindenfelé a világon, hogy ennek költségeit elsősorban a „saját” sofőrjei fizetik meg. Vegyük észre: ha egy Über sofőrrel bármi történik, csak magára számíthat. Nem jár neki betegszabadság, nem jár neki táppénz, nem jár neki fizetett szabadság, egészségpénztár, fizetési előleg, felmondási idő, végkielégítés, baráti áras autószerviz, semmi, de még HR-est se kell fizetni, aki az ilyesmiket intézné. Felhalmozott tartalékok nélkül belecsúszni egy gazdasági totálkáros fiaskóba a kocsival egyet jelent a világ végével az überes sofőr számára.

Kicsit távolabbról szemlélve tehát van egy irdatlan nagy cég, akinek mondjuk tényleg kell jogászokat fizetni, meg – globális mércével mérve – egy maroknyi adminisztrációs csapatot, de azon kívül az app nagyjából mindent elintéz. Elsősorban azt, hogy minden bevétel (a hangsúly a „mindenen” és a „bevételen” van) 20%-a az Überé legyen. A konstrukció kellően előrehaladott szakaszában kinyírja a hagyományos taxizást, és egyszer csak nem marad más, mint a multi milliárdos cég, és a szarért-húgyért gürcölő, a végletekig kiszolgáltatott sofőrök, köztük az ostyavékony fizetett alkalmazotti réteggel, akik a seggüket verhetik a földhöz, hogy nem sofőrként kell megélniük.

Innen már szépen látszik egy nagyon csúnyán kettészakadt társadalom képe, ami meghökkentően hasonlít a feudalizmusbeli felállásra, de hogy elsőre könnyebben befogadható legyen, egyelőre csak nevezzük XIX. századi, lejáratott kifejezéssel kizsákmányolásnak.

Ha valaki Über sofőr, vagy ha Überrel utazik, nem vitatom, hogy jó oka van rá, és a hétköznapokban segít a dolog, csak szerintem érdemes tudni, hogy közben mi épül szorgosan. Attól persze még lehet csinálni, elkapni a kormányt az állam dolga, de az csak áll terpeszben, elkerekedett szemmel, mint akinek hirtelen műholdvevőt installáltak az ánuszába, és az első ötlete a géprombolás. Akárhogy is: lelkendezve, ingyen reklámozni ezt a céget legalábbis ellentmondásos.

Egy ilyen írás végén nyilván fel kell, hogy merüljön, hogy akkor mégis mit kéne csinálni. Természetesen nincs konkrét megoldási javaslatom, de szerintem a XXI. századdal együtt kell mozogni, és integrálni kell, illetve ki kell terjeszteni az új technológiát / modellt azzal, hogy nagyon gyorsan és határozottan meg kell erősíteni a kiszolgáltatottaknak nyújtandó garanciákat és védőhálót. Egyszerűen abból kell kiindulni, hogy jelenleg a milliárdos profit egy része az embertelenség pénzben kifejezett értéke, márpedig azzal nem elegáns kalkulálni.

Ha te sem értetted, hogy ezt miért nem lehet mindenfelé olvasni, akkor itt lájkolhatod az oldalt, ha meg hülye balos kirohanásnak tartod az egészet, akkor itt.

Ahogy megírtam a legutóbbi kis bejegyzést a bonszájról, arra lettem figyelmes, hogy az állapotának javulása mintha alábbhagyott volna. Az utóbbi napokban erősen lecsökkent a napsütéses órák száma, és a gyufákkal megtartott potenciális ág két levele erősen fittyedni kezdett.

Én is érzem, hogy ez már túlzás, de újabb gyufákkal emeltem meg ezeket a leveleket, hátha így tetszetősebb szögben rögzülnek az őket tápláló ágacskával együtt. Majd a borongós nap vége felé jó pár órára betettem a növendéket a konyhaszekrény, illetve az abba applikált fénycső alá, hogy áthidaljuk az ezzel a mostani tavasszal kapcsolatos bizonytalanságot.

Ha ez a metódus sem lesz elég, hogy megerősödjön, akkor az „Azok után, amit érted tettem?!” sziszegése mellett fogom kikaparni a cserepéből, és a szeme láttára fogok beleültetni egy kaktuszt, majd kivágom a szemétbe. Vagy megpróbálok kitalálni valamit.

Még tavaly nyáron, vagy talán ősszel kaptam egy kis növényt egy barátomtól, hogy az majd nálam növekedjen a továbbiakban. Józan, megalapozott optimizmussal álltam a dologhoz: eddig jó tapasztalataim voltak a növényeimmel, nem csak hogy túléltek, hanem csodálatosan fejlődtek, burjánzottak, csoda, hogy iskolaérettek nem lettek.

Ennek a kis növénykének is találtam egy neki való helyet, és öntözgetni kezdtem. De ahogy az ősz az otrombábbik arcát kezdte mutatni, majd aztán konkrétan tél lett, elkezdte egyesével elengedni a leveleit. Ez először lesújtott, aztán arra gondoltam, hogy talán mégis normális lehet, biztos így vészeli át a telet, majd tavasszal kiderült, hogy az első megérzésem volt helyénvaló, és ez baj volt.

A többi növényem már rég emelkedő pályára állt, amikor ez még mindig csak szárazon meredezett. Én azért csak öntözgettem, mire pár apró levélkezdeményt csiholt magából, amiknek viszont a többsége még a levélállapot előtt leszáradt. Egy ponton túl baromi depresszíven nézett már ki a növény, úgyhogy ultimátumot adtam neki, és az alul ígéretesnek látszó hajtások fölött csonkoltam a „törzset”, illetve a föld fölött szétágazó ágakat. Az átvágáskor vált egyértelművé, hogy elszáradtak.

A növényke megérthette az üzenetet, mert az egyik hajtást kettőzött erővel kezdte kitolni, hogy lássam, fog ez menni. Aztán nekiállt egy másiknak is, de azzal még nem olyan vehemens. Ahogy az „A” hajtás viszont egészen nekieredt, elkezdtem a cserép forgatásával szabályozni a növekedés irányát, ami egy pontig szépen működött, de aztán mégis elkezdett lefittyedni, ami megengedhetetlen egy olyan szereplő esetében, akinek később a törzs szerepét kell majd játszania.

Tudtam, hogy lépnem kell, és egyúttal az is eszembe jutott, hogy a bonszájok esetében teljesen szokványos dolog, hogy menet közben aktívan alakítják a fácskát. Én ezt első körben egy kettétört, és egy végén kettéhasított gyufaszállal oldottam meg, és hajlok rá, hogy a drótozást később sem fogom alkalmazni, de majd meglátjuk. Reneszánsz ember programomban újabb frontot nyitottam.

Van az embernek egy végső magányossága, ami abból fakad, hogy élményei csak a sajátjai, a saját szubjektumán átszűrve, a nyelv és az ember, mint beszélő szűk keresztmetszetén átpréselve jutnak csak el másokhoz, akik azt szintén saját élményeiken és értelmezésükön keresztül fogadják be, hogy mire megérkezik, már ne lehessen pont ugyanaz, mint amikor elindult.

Igazi megértést csak ritkán, és csak pillanatokra élhetünk át, olyankor, amikor egy, vagy több embertársunkkal ugyanott és ugyanakkor veszünk részt valamiben. Tegnap ilyen élményben volt részem a frissen elkészült Széll Kálmán téren.

A szemerkélő esőben az egyik villamostól a másik felé igyekezve átvágtam egy, a tér egészének kövezetétől anyagában, és színében meleg-vidáman eltérő burkolaton. Az első lépésnél éreztem, hogy istentelenül csúszik. Szemöldököm felszaladt, és gondolatok sora rohant át az agyamon az így különös veszélybe sodort idős emberekkel kezdve, a tervezési és kivitelezési folyamatból kimaradt józan paraszti ellenőrző pontokon át addig, hogy ez az egész mennyire szimbolikus, vagy nem az, a mai, vagy a mindenkori Magyarországra nézve. A feltolult gondolatok jellegüknél fogva nem oldhatók fel egyszerre és egyértelműen, inkább egy lefelé húzó spirálba csábítják a rutintalan gondolkodót, így én csak hagytam, hogy az ismerősség poshadt, kesernyés érzése töltsön el, aminek hatására viszonylag nagy kilengéssel csóváltam meg a fejem, és kifelé csak sóhajtottam, magamban viszont a reményvesztett felháborodók gyufalángjának erejével azt mondtam, hogy aztakurva.

Halálpontosan ugyanebben a pillanatban egy két lépéssel mögöttem gyalogló utastársam kifelé, hangosan, jól érthetően mondta ki ugyanezt, pontosan azzal a hangsúllyal és intonációval, ahogy én tettem magamban.

Ha te is megcsúsztál a Moszkván, és ugyanezek a gondolatok futottak át az agyadon, vagy ha nem, de hátha legközelebb valami másban ugyanazt látjuk, itt tudsz lájkolni a facebookon, hogy le ne maradj.