Találtam valamit, ami ékesebben szól minden elméletnél a nyugati civilizációban munkáló reflexekről.

Már korábban is olvastam, hogy (mi magyarok) sereghajtók vagyunk a blogok olvasásában és az azokhoz való hozzászólásban. Most annyival lettem okosabb, hogy megtudtam: „blogírás tekintetében is szükség van a fejlődésre”.

Én is hajlamos vagyok rávágni, hogy ha utolsók vagyunk, akkor persze, húzzunk bele! De… miért is? A cikkben nem szerepel egyetlen érv sem, pedig nem lenne komoly kihívás összegyűjteni párat.

Azért nem, mert nincs rá szükség. A mi kultúránkban, hacsak nem valami nyilvánvaló önveszélyes baromságról van szó, az a megkérdőjelezetlen alapértelmezés, hogy versenyezzünk, kerüljünk előrébb másoknál, lehetőleg mindenki másnál.

Egyszer sem buktam meg fizikából, de egyszer sem lehettem biztos benne, hogy nem fogok. Az a sajátos körülmény okozta a nehézséget, hogy számolni kellett. Ha egy-egy téma indításakor nyílt lehetőségem felelni, amikor még csak az elméletről volt szó, az nekem ajándék volt, akár ötöst is kaphattam. De a számonkérések döntő többsége a számok lelketlen, erőszakos bevonásával zajlott. Ezekben az esetekben csak osztálytársaim jóindulatában bízhattam.

De ez kevés volt ahhoz, hogy elkerüljem ellenőrzőm sztenderd félévenkénti bejegyzését:

“Értesítem a kedves szülőket, hogy suhodminyák matematikából, fizikából és kémiából nagyon gyengén áll”.

Egy alkalommal olyan kiélezett helyzetbe kerültem, hogy – egy ún. kisötös reményében – kénytelen voltam elvállalni egy kiselőadást a térdimenziókról. Balázzsal (aki a mai napig tud számolni is) átvettük a témát, én pedig továbbadtam a többieknek. Beszéltem róla, hogy az egy dimenziós vonalból úgy képezzük a két dimenziós téglalapot, hogy a vonalat párhuzamosan eltoljuk. Meg hogy a harmadik dimenziót úgy kapjuk meg, hogy a téglalap oldalait toljuk el szintén párhuzamosan. Vázoltam azoknak a két dimenziós világban élő képzeletbeli lényeknek a helyzetét, akiknek a világába egy három dimenziós kúpot tolnak be „felülről” (csak egy növekvő átmérőjű kört látnak – és meghatározott hányaduk pánikba esik). Elárultam, hogy a negyedik dimenzió is a többihez hasonló módon, a harmadik kiterjedéseinek párhuzamos eltolásával képezhető, de ne nehezteljenek magukra, ha ezt nem értik, hiszen nekünk ez olyasmi, mint a két dimenziósoknak bármilyen téridom. Tudomásukra hoztam, hogy a fizikusok ennél messzebb is elmennek, és olyan számosságú dimenziókkal is végeznek számításokat, amiknek már az egyszerű összeadása is nehézséget okoz némelyek számára.

Amikor az elképzelhetetlen, érthetetlen részhez értünk, már tulajdonképpen nekem is tetszett ez az egész. De legnagyobb meglepetésemre M néninek is. Annyira, hogy kifejezetten fellelkesült, hozzátett még pár gondolatot az előadásomhoz, és közben, egyszer csak, amikor valami felfedezésről beszélt, úgy fogalmazott, hogy „és ilyenkor az olyan távlatokat kutató, mindig a megismerésen fáradozó] emberek, mint én (mármint én) elkezdenek gondolkodni, és rájönnek”, stb… Mindig a bukás torkában egyensúlyozó tanulóként nem is vágyhattam többre, illetve nem is kellett: ezzel már megvolt a kettesem.

Csak azt nem tudom, hogy az ember eleve olyan, hogy ha ismeretlen látogatók jönnek hozzá, akkor egyből nyilazni kezd, vagy hallották valahonnan, hogy az ember olyan, hogy a legokosabb azonnal lenyilazni.

 

Mindig nagyon örülök az ilyen izgalmas híreknek, amikor egy új törzset fedeznek fel. Ebben az esetben ráadásul megkettőzött izgalmat érzek, mert úgy látom, a parányi népcsoport tagjai között legalább egy farkasember is van.

Az egyetlen dolog, amire most energiát tudnék szánni, az egy trópusi tengerparton való fékevesztett rohanás lenne – egy darabig a vízzel párhuzamosan, majd éles szögben bele. Ott erősen nevetnék, amíg vizet nem nyelek. Meg utána is. Mivel azonban ennek a tervnek a minimális feltételei sincsenek meg, a legokosabb, ha meg sem mozdulok.