Hazafelé szokatlanul, sőt valahogy furcsán üres volt a Rét utca. Teremtett lelket sem láttam a teljes hosszában, mintha vákuum lett volna a máskor sétáló párokkal, bicikliző gyerekekkel és beszélgető öregekkel tarkított fás utcácskában. A Sas közhöz érve kiderült, hogy miért. Az egyik régi, de takaros ház előtt kisebb csődület támadt: egy idős hölgyet hoztak ki a kapun.

Nem akartam közelebb menni, de ha egyszer arra vezetett az utam… A néni egy hordágyon feküdt letakarva. Egy pillanatra félrecsúszott a pokróc a fejéről, ami szintén le volt takarva egész testéhez hasonlóan. Halott volt. Utolsó, szoborrá kövült arckifejezése ijedtséget, tehetetlenségre kárhoztatott tenni akarást őrzött. Mellette egy hasonló korú asszony lépdelt kezeit tördelve, egyelőre könnyek nélkül: még nem fogta fel, hogy mi történt.

Egy pillanat! Én ismerem… ismertem a halott asszonyt. Tudom már. Nem több, mint egy órája láttam a boltban. Mögötte álltam a sorban a pénztárnál. Reszketegen rakosgatta a három narancsot, az olcsó kávét, a negyed kiló kenyeret és a fél liter tejet a pultra. Ahogy a pénztárcáját elővette, a narancsok elkezdtek gurulni, ő pedig utánuk kapott, de mozdulatával leverte a kenyeret is, és a pénztárca is kiesett a kezéből. Ekkor vettem észre, hogy fillérre pont annyi pénzt készített elő, amennyit vásárolt. Előre kiporciózta. Volt még pár kis boríték a tárcában, de nem tudtam elolvasni, hogy mi volt rájuk írva.

Miközben segítettem felvenni a földről a narancsokat és a kenyeret, az egyik gyümölcsöt – egy szinte ösztönös gondolattól vezérelve – rá hagytam, és az így nyert idő alatt észrevétlenül egy ötezrest bújtattam a tárcájába. Soha nem csináltam még ilyet, de most valahogy kétségem sem volt, hogy ezt kell tennem. Megköszönte a segítséget, fizetett és elment. A turpisságot nem vette észre. Ez megkönnyebbülés volt számomra, mert ha jobban belegondolok, mégiscsak furcsa helyzet lett volna, ha rögtön megtalálja a bankót, vagy pláne ha rajtakap, hogy a tárcájával babrálok.

– Ne haragudjon, hogy megkérdezem – szólítottam meg a hordágy mellett araszoló hölgyet –, de mi történt? Tudja, ma délután még találkoztam a nénivel és… Persze nem tudtam befejezni a mondatot: és akkor mi van, ha találkoztam vele?

– Talált a tárcájában ötezer forintot… De azt mondta, hogy az nem az övé. Mire én mondtam neki, hogy most már az, örüljön neki! Vegye úgy, hogy ez Isten ujja! Hát bizony, hogy jó helyre került az a pénz! De ő azt mondta, hogy ez nem az övé, nem tudja, hogy került hozzá, és más kárára neki nem kell semmi, szűkösen él, de becsületben. Két háborút élt végig, de soha nem vette el a másét… Meg akartam nyugtatni, de egyre jobban belelovalta magát, hogy érdemtelenül került hozzá, és most biztos nagyon hiányzik valakinek, és először elkezdte kapkodni a levegőt, aztán fulladni kezdett, tudja a szíve… Én kihívtam a mentőket… Én kihívtam őket, de… – és ezzel elsírta magát. Zokogni kezdett, és már csak annyit tudtam kivenni a szavaiból, hogy jobb lett volna, ha ott marad az az ötezres, ahol eredetileg volt.

A lány mindegyikünkre rámosolygott. Egyikünk tudta, hogy azért, mert tud valamit, amit mi nem. A másikunk tudta, hogy azért, mert mindannyian tudunk valamit, amit más kívülállók nem. A harmadik közülünk pedig tudta, hogy ez a mosoly felkérés keringőre.

21:43 – Az épület elhagyása közben elszakadtunk egymástól: a főbejáratnál már csak öten maradtunk. Felhívtuk a másik csapatot, hogy a helyzetükről tájékozódjunk, és jelezzük, Bence nincs velünk. Kértük, hogy erősítsék meg, velük van. Megerősítették. Hogy minden rendben menjen, a biztonság kedvéért, arra is megkértük őket, hogy győződjenek meg róla, hogy Aurél viszont nincs velük – hiszen ő itt lépdel mellettünk.

21:45 – Azt hiszem, nem kell magyaráznunk, miért lepődtünk meg a kapott válaszon annyira, hogy meg is álltunk pár pillanatra: Azt mondták, hogy Aurél velük van. Egymásra néztünk mi mindannyian, illetve Aurélre, ő meg ránk. Megismételtettük a választ, de annak tartalma nem változott, illetve jól értettük az első alkalommal is. Abban maradtunk, hogy a továbbiakban egyik csapat tagjai se szakadjanak el egymástól, a Magyar Jakobinusok terén egyesüljünk újra, és nézzünk szembe a kialakult helyzettel.

22:17 – Megérkeztünk a célterületre, és hosszasan álltunk egymással szemben. A két csapat, mindegyikben Auréllel. Annyira meg voltunk lepődve, zavarunk olyan erős volt, hogy Aurél sem lehetett döbbentebb nálunk, pedig róla volt szó, az ő bőrére ment a játék. Tudom, hogy nem hiszik, de mindkettő Aurél volt. Ezen nem volt vita. Valahogy tudtuk, éreztük. És ők is. Azonos módon reagáltak az egészre, még abban is egyeztek, hogy próbálták megérteni a helyzetet (ez egyébként nem sikerült), nem vádaskodtak, nem kerestek felelőst. Pontosan értették egymást, egymás mondatait fejezték be, egymás szájából vették ki a kérdéseket és a válaszokat.

22:31 – Hogy a további feltűnést elkerüljük – látván, hogy közvetlen veszély nem áll fenn –, feloszlottunk, és mindenki a saját lakására ment. Aurélék is.

06:23 – Egész éjjel nem aludtam, csak ez a különös eset járt a fejemben. Hogy fog ez kinézni a gyakorlatban? Hogyan tudjuk a legoptimálisabban kihasználni, hogy Aurél egy időben két különböző helyen tud lenni? Persze, rengeteg lehetőség van, kell, hogy legyen, de azt hiszem, nem róható fel nekünk, hogy ezen eddig nem gondolkodtunk.

07:12 – Aurél telefonált, hogy este volt egy kis polémia közöttük, hogy ki hol aludjon (mindenki a hátsó hálószobára gondolt), de nem tudtak mindkettőjük számára megnyugtató megoldást találni, ezért pénzt dobtak fel. Aurélnek a kanapé jutott, de reggel mégis a hátsó hálószobában ébredt, Aurél pedig nyomtalanul eltűnt.

08:01 – Úgy döntöttünk, hogy az eseménysorozatot nem vesszük jegyzőkönyvbe, de kidolgozzuk az egy időben több helyszínen tartózkodás lehetőségének kihasználására vonatkozó kódexünket. Viszont azt sem vesszük jegyzőkönyvbe.