A szőnyegről felszálló parányi porszemek csillogtak a délutáni nap fényében. A kisfiú elmélyülten legózott, míg a háttérben a TV duruzsolt. Egyszer csak egy megkapó dallam, és meleg fényben úszó, barátságos meselények csalták magukhoz a kisfiú figyelmét. Peti – mintha varázslat tanúja lenne – felnézett, csodavárón eltátotta száját, pupillái kitágultak, és szélesre tárta a szívét. Ebben a pillanatban az üdítőital-gyártó a „csak akkor maradhatsz boldog, ha most már mindig a mi kólánkat iszod” üzenetet juttatta el Peti lelke legmélyére.
Kategória: Egyéb kategória
Az állásinterjú
A cég az egykori Hangya Szövetkezetből alakult. Kezdetben a tág értelemben vett vegyipari alkalmazások voltak túlsúlyban, majd a vállalat az illatszerek előállítása felé fordult, hogy alig néhány éven belül fenekestől felforgassa a parfümök világát.
Természetesen tudom, és meg fogom említeni, hogy gyártanak női és férfi kölniket is, amelyekben közös vonás, hogy a célközönség számára közvetlenül is érzékelhető, és valóban lenyűgöző illaton túl, feromonokat is tartalmaznak, azaz olyan módon „szólnak” a vásárlóhoz, ahogy senki, illetve semmi más nem tud: a tudattalanjuknak, a szép és a jó iránti ösztönös vonzódásuknak utat engedve.
Ahogy ezt végiggondoltam, arra jutottam, hogy talán túlzás rögtön az elején így belemenni, és elég inkább csak annyit megemlíteni, hogy a feleségem is Ant for women parfümöt „viselt” (ezt így kell mondani), amikor beleszerettem. Vagy mondhatom azt, hogy azért is szeretnék itt dolgozni, mert tisztelem a teljesítmény iránti elkötelezettségüket, azt, hogy a termékeik ténylegesen olyan jók, hogy reklámokra jóformán nincs is szükség: a vásárlók így is szó szerint ölre mennek a kölnik birtoklásáért.
Mit mondjak még… Magamat jó szervezőnek tartom, aki nem elégszik meg a tökéletesnél kevesebbel, és empatikus képességemmel, jószándékommal és együttműködési készségemmel mindezidáig minden munkahelyemen érdemben elő tudtam segíteni, hogy a közösség egésze olajozott gépezet módjára működjön, ahol minden dolgozó nagy kedvvel veszi ki a maga jól meghatározott részét a munkából.
Ekkor megérkeztem az épülethez. Leginkább tompa kúpra hasonlított. Homokszínű volt, az ablakok mintha véletlenszerűen lettek volna elszórva rajta, és kívülről olyan benyomást keltettek, mintha elsődleges céljuk nem is az lenne, hogy beengedjék a fényt, hanem hogy visszatükrözzék a Nap felé.
Leparkoltam, és a főbejárat felé vettem az irányt. Egy kedves hölgy fogadott a recepciónál, és a földszinti váróba irányított azzal, hogy a vezérigazgató asszony is ott lesz pillanatokon belül. És valóban: az ajtóban találkoztunk.
Két fiatal beosztottja is vele volt. Egyikük egy vékonydongájú, hajbókoló, és állandóan mosolygó fiatalember volt, a másik pedig egy lány, aki szintén nagyon szubmisszívnek tűnt főnöke felé, de a fiúval kissé lekezelően bánt, és úgy általában a külvilág felé is határozottabb képet mutatott.
A felvételi beszélgetés négyünk között zajlott, a két fiatal is kérdezett, én pedig igyekeztem mindegyikőjükhöz beszélni – persze kissé nagyobb figyelmet szentelve a vezérigazgató asszonynak. A beszélgetés tartalmi részét tekintve minden úgy zajlott, ahogy reméltem, sőt.
Volt azonban néhány különös körülmény, amik közül először nem is érzékeltem tudatosan mindegyiket. Az interjú közben útra keltünk, és vendéglátóim végigvezettek az épületen a stratégiától kezdve a fejlesztésen át a gyártásig, de még mindez előtt, a szobában elfogott egyfajta nyugalom, a megérkezettség különös érzése.
Magamnak is nehezen vallottam be, de hamar erős szimpátiát, sőt, ki merem mondani, vonzalmat éreztem a vezérigazgató asszony iránt. De nem csak arról volt szó, hogy tetszett, amit mondott a cégről, hanem a lénye hatott rám úgy, mint Holdra a Föld, mint Földre a Nap. Úgy láttam, hogy két beosztottja hasonlóképpen érez.
Érdekes módon, ahogy elindultunk az épület bejárására, a nyílt folyosón, ahogy hűvösebb levegő csapott meg, javarészt elmúlt az érzésem, amit eddigre már leginkább kábulatnak neveztem volna.
Nagy hatást gyakorolt rám az ott dolgozók sokasága. Sehol nem láttam senkit, aki épp a pasziánszozást hagyta volna abba láttunkra, vagy aki bármilyen más módon tétlenkedett volna. Mindenki szorgalmasan dolgozott a legfelső emelettől a legalsóig – ami egyébként érdekes módon jó hét-nyolc szinttel a föld felszíne alatt helyezkedett el.
További furcsaság volt, de szintén csak nagy sokára tűnt fel, a természetes fény csaknem teljes hiánya. A szűk folyosók girbe-gurbán vezettek mindenfelé, de úgy tűnt, hogy rajtam kívül ez senkit nem zavar, és nincs gondjuk a tájékozódással: mindenki határozottan tartott úticélja felé.
Egyre mélyebbre mentünk, egyre melegebb lett, és egyre egyértelműbben kezdtem érezni egy édeskés, nehéz, pézsmás illatot. Így jutottunk egy újabb tárgyaló ajtajáig. Itt egy pillanat türelmemet kérte a vezérigazgató asszony, majd egészen közel hajolt a fiúhoz, és pár érthetetlen szót mormolt neki. A fiatalember valóságos áhítattal hallgatta: egy alig észrevehető pillanatra szembogara felúszott félig leeresztett szemhéja mögé, és fogait alig hallhatóan párszor összekoccantotta, majd kissé meghajolt, és dolgára sietett nekem épp csak barátságosan odabiccentve.
Hasonló jelenet zajlott le a lánnyal is, azzal a különbséggel, hogy az ő behódolásában volt valami fülledten erotikus vadság, valami lefojtott indulat a vezérigazgató asszony felé. Még ezzel a vadsággal mélyen a szemembe nézett, aztán röviden rám mosolygott, és ő is eltűnt az egyik mellékfolyosón.
A vezérigazgató asszonnyal beléptünk a tárgyalóba, egy meglepően szűk kis szobácskába. Épp csak egy asztal fért el, előtte egy székkel. Az asztalon a szerződésem feküdt, mellette tollal, már csak alá kellett írnom. Megkért, hogy üljek le, majd egészen közel hajolt hozzám, olyan közel, hogy éreztem az illatát, sőt, oldalra sandítva azt is láttam, hogy hónalján a víznél sűrűbb, de az olajnál hígabb nedvesség itatja át a blúzát, de mindez a legkisebb viszolygást sem váltotta ki belőlem, sőt, furcsa módon úgy éreztem, hogy egy titok kiváltságos tudója lettem.
Egyetlen szó sem hangzott el egyikünk részéről sem, és amikor mutatta, hogy hol kell aláírnom, összeért a kezünk, mert én már hozzá is érintettem a toll hegyét a papírhoz, és rögtön alá is írtam.
Ekkor megint majdnem volt egy kábulatból ébredéses érzésem, de a vezérigazgató asszony gratulált, és azt mondta, hogy biztos benne, hogy nagyon jól fogunk tudni együtt dolgozni. Én ezzel egyetértettem, de szólni valahogy nem sikerült, inkább csak mormogtam valamit mosolyogva. Amikor felajánlotta, hogy megmutatja, melyik az én irodám, saját magamat is meglepve jeleztem, hogy köszönöm, erre nincs szükség, pontosan tudom, hova kell mennem, és el is indultam, amerre a lábam vitt a soha nem látott folyosók labirintusában, és addig mentem, amíg egyszer csak meg nem láttam egy ajtót egy névtáblával, amin az én nevem állt.
A szerencse, meg a kovács
Amit mi annak idején a vasfüggöny mögül tehetetlenül figyeltünk, az – mint azóta kerek perec kiderült – a nyugati társadalmak és gazdaságok egyik legprosperálóbb korszaka volt. Ahogy elvileg mi is a kontinens szerencsésebbik felében megszokott rendszerhez jutottunk, az persze húzni kezdte a szalagot, és nem mondanám, hogy most épp kétségbeejtő például Nagy-Britannia helyzete, de azért van jó pár aggodalomra okot adó tendencia – ha a régi szép időket vesszük bázisul.
Tucatnyi utasom számolt be arról, hogy a nyolcvanas években, tizenhat évesen, vagy kicsivel később abbahagyta az iskolát, majd eldöntötte, hogy a lába előtt heverő négy-öt munka közül melyiket válassza. (Azért volt csak négy-öt – teszem én hozzá – mert másik öt-hat olyan lett volna, ami csak pakisztáni, indiai, és egyéb, a volt gyarmatbirodalomból származó embereknek nem volt túl büdös). Ha nem tetszett neki, sztrájkolt a haverjaival, vagy fogta magát, aztán nézett egy másikat, és így tovább.
Nagyon fontos, Magyarországról nézve abszurdnak hangzó körülmény, hogy Angliában ezeket a dolgozó embereket elég tisztességesen meg is fizették. Ez konkrétan azt jelentette, hogy akinek volt egy ilyen állása (és ilyen az lehetett, aki akart ilyen állást), az utazhatott nyáron Spanyolországba vagy Olaszországba, a boltban nem kellett nézegetnie, hogy mi mennyibe kerül, és a lakáshitelét is szinte automatikusan kapta meg, majd fizette ki mondjuk két évtized alatt úgy, hogy a hétköznapokban ez nem jelentett semmi komolyabb nélkülözést.
Ez a nagy generáció most nyugdíjas, és – ahogy én érzékelem – elég élesen két csoportra oszlik az alapján, ahogy magát és a gyerekeit látja. Az első csoport számomra szimpatikusabb, mert emberibb a hozzáállásuk, és a helyzetfelismerő képességük is magasabb szinten áll. Ők szerencsésnek érzik magukat. Feltűnt nekik a relatív mákjuk, amikor például Indiában jártak, meg feltűnik nekik akkor is, amikor a mai fiatalokra néznek.
Belátják, hogy most nem négy-öt állás jut egy pályakezdőre, hanem 20% a 16-24 évesek munkanélküli rátája. Mindez úgy, hogy közben már az angolok is hozzányúlnak olyan munkákhoz, amik pár éve a korábban említett nációkon kívül csak a kelet-európaiaknak volt elég jó.
A másik csoportja ezeknek a nyugdíjasoknak az, aki elmondja ugyan, hogy milyen könnyű volt állást kapnia képzetlenül is, és hogy rögtön bele is ugrott egy lakáshitelbe, de aztán ezen a körülményen elegánsan továbblendülve egész munkásságát úgy summázza, hogy az életét keményen végigdolgozta, fizette a hiteltörlesztését (lásd fent, hogy milyen körülmények között), és most a jól megérdemelt pihenését tölti.
Ennek a csoportnak a képviselői egyfajta értetlenséggel, sőt, olykor megvetéssel tekintenek a mai fiatalokra, akik nem jutnak egyről a kettőre. Egy rádiós sorozatban olyan családok tagjaival beszélgetnek, ahol ez a kettősség fennáll. Az apa mondja, hogy ő a maga részéről szeretne végre Ciprusra költözni a feleségével, ahogy azt mindig is tervezték, de a huszonéves gyerekeik még mindig a nyakukon vannak.
A szülők ugyan meg tudnának venni ott egy házat, de az gazdaságilag nem lenne racionális, hogy ezt a mostanit egyszerűen itt hagyják úgy, hogy a gyerekek nem tudnának bérleti díjat fizetni érte, ahogy más tudna, ha kiadnák, de nagyon úgy néz ki, hogy még csak fenntartani se bírnák. Az apa itt nem titkolja a csalódottságát, hogy neki, az omnipotens, született sikerembernek hogy születhetett egy tehetetlen fasz fia, meg egy tehetetlen picsa lánya.
A magyar olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy de hát ha a szülőknek van bőven pénzük, amit viszont a haláluk után csak üggyel-bajjal tudnának élvezni, akkor miért nem segítik ki a saját gyerekeiket. Egyszer személyesen is beszélgettünk egy amúgy nagyon kedves, és intelligens idős úrral, aki szintén nem áll rosszul, hogy majd mit hagy a lányára. A kérdésen úgy meglepődött, mint ahogy én lennék meghökkenve, ha tőlem azt kérdezték volna, hogy mit hagyok egy kalapból húzott volt óvodás társam kisebbik fiára. Az idős végül azzal hárította el a kérdést, hogy a lánya köszöni, jól megvan a maga lábán is. A figurának amúgy épp Cipruson van háza – az itteni mellett.
Megérzésem szerint ennek a második nyugdíjas halmaznak tagjai egész egyszerűen nem értik meg, hogy ők igen erős hátszélben futották a rekordjukat annak idején, a mostani ellenszél pedig Ciprusról nem érződik, és/vagy érdektelen. Ők úgy vannak vele, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Valójában nagyon úgy tűnik, hogy velük épp a fordítottja történt: a szerencse kovácsolta őket.
Az Ábrahám kísérlet
Emlékszem, hogy gyerekkoromban hogy megdöbbentem, amikor a bibliai történetet hallottam arról, hogy isten megkérte Ábrahámot, hogy legyen már olyan kedves és szúrja le a saját egyetlen fiát a kedvéért. Megdöbbentett a kérés, de még inkább az, hogy az a szerencsétlen idióta teljesítette is volna.
Akárhogy gondolkodtam önállóan, akárhány felnőttől kérdeztem meg, hogy mi volt ez az egész, nem sikerült megnyugtató választ kapnom. Próbára tették a hitét. OK. És akkor most jó? Szempont esetleg, hogy Izsáknak hogy jött le ez az egész gyakorlat? Meg nem lehet istent elküldeni a picsába, mint mondjuk egy főnököt, aki törvénytelenségre akar rávenni minket?
Aztán később persze rájöttem, hogy a tanmese végtelenül egyszerű és praktikus üzenetet hordoz: Csináld, amit mondok [Ábrahám], ne gondolkodj, csak higgy bennem, én majd intézek mindent. Neked, kis barátom [Izsák], meg különösen kuss, amúgy meg hallgass apádra, legyen bármekkora barom.
Nagyon hasznos, ha az ilyen „gondolkodásmód” széles körben elterjed egy társadalomban, mert akkor az emberek irányításával nincs gond, föntről az úgynevezett okosok megmondják nekik, hogy mit kell hinni, meg miről nem kell önállóan gondolkodni. (Semmiről).
Így, a józan paraszti ész kikapcsolásával lehet gördülékenyen működtetni olyan rendszereket, ahol bekapcsolt józan paraszti ésszel rögtön kicsapódna a biztosíték, hogy például ne alakítson egy országot egy maroknyi akaratos idióta a személyi kifizetőhelyévé. Ábrahám attitűdjét magunkévá téve viszont egyáltalán semmilyen gond nincs az ilyesmivel, sőt, még kérünk belőle.
Adok én neked csokis fánkot
Még gimnáziumban vetélkedett pár osztálytársam, hogy hány csokis fánkot tudnak betömni a fejükbe. Egyikük, amikor már mindenki azt hitte, hogy kész, ennyi megy bele, egy újabbat vett kézbe. Elkezdte betűrni, és a fánk legnagyobb része be is ment, de egy jó negyednyi már nem. A srác a győzelmet méltósággal tűrők rezignáltságával elővette textil zsebkendőjét, és a negyed fánkot egyszerűen letörölte, mintha csoki folt lenne, és csak aztán mosolyodott el diadalmasan. A nevetgélést döbbent arcok csendje váltotta fel, amikor mindenki számára egyértelművé vált, hogy a zsebkendős versenyző magáénak érzi a győzelmet.
A fenti eset megfelelője sajnos napi gyakorisággal történik meg a zeneiparban. És még csak nem is a hangmérnökök kedvességéből megsegített énekhangokra gondolok, hanem arra az ordenáré jelenségre, amikor akár egyébként jó hangú előadók a magasabb tartományokba érkezve egyszer csak, levetve hangjuk jellegzetes élét, fejhangra váltanak, majd mintha mi sem történt volna, lejjebb ereszkedve megint úgy énekelnek, ahogy megszoktuk tőlük a dal korábbi részében.
Na de hát könyörgöm. Itt arról van szó, hogy az előadó nem tud kiénekelni egy bizonyos magasság feletti hangot, ezért végrehajt egy helyettesítő cselekvést, majd elsiklik a csalás felett. Pedig ez pont olyan, mint ha egy bokszoló híres lenne arról, hogy van egy bizonyos pusztító erejű horogütése, ami végeredményét tekintve a kivégzéssel egyenértékű, azonban ezt az ütést – emberségből vagy eleganciából – nem viszi be, hanem csak jelzi, amire viszont az ellenfélnek valódi összeomlással kellene reagálnia.
A fordítottja
Állítólag az idegesít minket másokban, amit magunkban nem szeretünk. Ez lehet, hogy így van, de az ellenkezője biztosan igaz.
Az edzőterembe mindenki a saját kártyájával léphet be: egyszerűen odaérinti az érzékelőhöz, az meg feloldja a forgó vasrudakat. A kapu felett monitor villantja fel az érkező kártyáján szereplő képét – nem pontosan értem, mi célból.
Egy lassú, tétova mozgású fickó érkezik. Átvág a komplett előtéren, majd közvetlenül a kapu előtt megtorpan, leveszi a hátizsákját, átkutatja a kis zsebet, majd a nagyot, ahol végül megtalálja a tárcáját, amiben a belépőkártyáját is tartja.
Odaérinti az érzékelőhöz. A monitor képén egy alapvetően ostoba arcot látok. Ugyanakkor határozottságot is sugároz. Azt a fajtát, amit dacból erőltet magára az ember, amikor azt blöfföli, hogy igenis érti, mi történik körülötte.
A kép eltűnik, visszanézek az emberre. A kártyáját teszi el éppen a tárcájába, majd a tárcát a zsákja nagyobbik zsebébe, ahonnan mindjárt ki is veszi, és mégis inkább beteszi a kisebbikbe. Ekkor elindul, de a kapu nem engedi. Megpróbálja újra és újra, de nem megy. Megint előveszi a belépőkártyáját, ismét odailleszti, de a gép makacsul megtagadja a beléptetést.
Egyfajta vidám csodálkozással néz körbe. Nyilvánvalóan nem érti, hogy először nem sikerült kihasználnia a belépésre szánt időablakot, majd a gép úgy érzékelte, hogy kétszer akarnak belépni ugyanazzal az azonosítóval. Megnyomja a csengőt a pultnál, előjön valaki a személyzetből, és csak ránéz, nem is kérdez tőle semmit (lehet, hogy ismeri már), és beengedi.
Én szeretek mindenhova úgy érkezni, mindenhol úgy lenni, hogy tudom, mi fog történni. Nem tudok nem előre végiggondolni eseményeket, várható kimeneteleket. Egyszerűen feszült leszek tőle, ha nem értek valamit.
A fent említett figurát nem feszítik hasonló kényszerek. Bátor ártatlansággal vág neki minden napjának, bármelyik sarkon soha nem látott csoda kacsinthat rá, élete vicces furcsaságokkal van tele, bohókás helyzetgyakorlatokkal, amikből végül mindig kikeveredik – így vagy úgy.
Erősen neheztelek ezekre az emberekre, mert attól tartok, azokba a helyzetekbe, amiket én esetleg hosszas mérlegelés után meg sem közelítek, vagy túlbecsülöm a felkészülés-igényüket, hogy aztán a helyszínen derüljön ki számomra, hogy mindez ágyúval verébre lövés volt, ők egyszerűen odasétálnak, és lehet, hogy mások segítségével, vagy szerencse folytán, vagy leginkább félreértések összejátszása folytán, de csak átjutnak rajta.
Lost – A megoldás
Megnéztem a Lost első évadát. Két észrevételem van. Az egyik, hogy van egy olyan erős érzésem, hogy az egész történet nem csak elsősorban, hanem kizárólag egy termék. A termék célja, hogy epizódról epizódra megnézzék az emberek. Ennek megfelelően van benne egy jó csomó külön-külön is misztikus szál, amikből találgatni lehet, hogy mi fog kisülni, de kitalálni nem. Van benne barna és szőke nő, jó és rossz fiú, pragmatista, és hitvezérelt, fiatal és idősebb, igazi médiaipari szakmunka: mindenki választhat kedvenc karaktert magának. Egy dolog tűnik nagyon valószínűnek: semmiféle kifutása, vagy katarzisa nem lesz az egésznek. Mivel az alkotók célja az információhiányból adódó feszültség fenntartása, ezt fogják fokozni addig, amíg a nézők bele nem unnak, azaz el nem kezd esni a nézettség – illetve ameddig a sorozatot eleve tervezték. Aztán hozzácsapnak valami véget, és a projekt lezárult.
A másik észrevételem abból fakad, hogy ezt a huszonvalahány részt azért nem a fenti szemszögből néztem végig, hanem igyekeztem átadni magam a történetnek: nem forgatókönyvíróként végül is ez a rendeltetésszerű használat. Mindeközben az tűnt fel, hogy a szereplők a problémáik (és ezek nem súlytalan problémák) bő nyolcvanöt százalékát annak köszönhetik, hogy interperszonális és kommunikációs képességeik és gyakorlatuk káprázatosan alacsony szinten áll. Magyarul: egytől egyig szociális idióták. Évekre kiható, súlyos, romboló baromságokat követnek el úgy, hogy azok elkerülésére két, oda-vissza váltott tőmondatnyi információcsere elég lenne.
Kigondolnak valamit, és elszánt arccal elindulnak az ég alja felé, és csak az mehet velük, aki nem tudja, hogy mi értelme az egésznek, mert senki nem árulja el neki. Mindenki csak egyszer kérdez (ha egyáltalán). A kapott, teljesen használhatatlan válaszra rábólint, és nyugtázza, hogy nem lett okosabb. Nem kér pontosítást, nem mondja, hogy azért kérdezi, mert… Esetleg ő maga is hoz egy szükségképpen ostoba döntést – persze a fenti jól bevált gyakorlat minden egyes eleméhez körmeszakadtáig ragaszkodva.
Ez megy lényeges és lényegtelen kérdések tucatjain át. Az egyik figura nyert a lottón. Ezt úgy kezdi megfogalmazni, hogy otthon ő százötvenhat millió dollárt ér. A másik erre megsértődik(?!), mert előtte ő magáról valami értékesnek vélt dolgot mondott el. Elküldi a picsába a milliomost, aki szomorúan, és kicsit értetlenül sóhajt, és belátja, hogy ő sajnos nem szerethető. Ezt a szomorú irányt ugye a „lottón nyertem bazmeg” hangsorral teljes egészében el lehetne kerülni. Az ilyen interperszonális képességekkel rendelkező emberek a valóságban saját tükörképük elpusztítására törnének.
Az egész történet irodai megfelelője körülbelül az lenne, hogy pár összezárt embernek kártyavárat kell építenie. Kell tehát piromániás, vízöntő és kóros tüsszentő a csapatba, mindegyik megterhelve olyan múltbéli traumákkal és sértettségekkel, amik elhomályosítják a közös célt, így mindenki megpróbálja kitalálni, hogy a másik vajon milyen gonosz erők szolgálatában próbálja a pikk ászt éppen középre tenni, de meg nem kérdezik akkor se, ha kártyalapokkal vágják fel az erüket a többiek.
Én úgy fejezném be a történetet, hogy egy fel nem tett, így meg nem válaszolt banális kérdés a sziget minden egyes lakójának a lassan elhúzódó, elképzelhetetlenül fájdalmas, de még pont eszméletvesztés nélkül megélt, keserves halálához vezet. Azaz mindenki megkapja, ami jár neki, még másképp: happy end.
Superman is good
Egy idegen országba költözve az ember hamar rájön, hogy egy csomó dolog, amit a nyelvről tanult, nem pont úgy van, mást (is) jelent, és/vagy félreértésen alapul.
Magyarországon, amikor én tanultam, nem meglepő módon a melósok Angliájából indultak ki. Például a living room a munkásosztály nappalija, középen, meg feljebb „ugyanezt” a szobát már sitting roomnak meg receptionnek hívják, azaz annak a helyiségnek, ahol ücsörögnek, illetve ahol a vendégeket fogadják.
A híres ötórai tea a valóságban nem létezik. Teát itt bármikor, bárki iszik, bármilyen alkalomból: hazaért, beszélgetni akar, lassan indulni készül, megkívánta, zavarban van. A munkásosztály egyszerűen a késő délutánra eső étkezését hívja teanek. Ezt mások dinnernek nevezik.
Na de ez eddig egyszerű. A nehézség ott kezdődik, amikor olyan kifejezéseket használnak, amik elvileg nem stimmelnek. A magyar is tele van olyan szóösszetételekkel, meg ragokkal, amiknek, ha jobban belegondolunk, végül is nincs értelmük, csak mi tudjuk, hogy azt jelentik, amit, és kész.
Az angolok is tele vannak ilyenekkel. Ezekre ugyan gyanakvással tekintek, de azért igyekszem követni őket – persze folyamatosan morfondírozva, hogy most laza és modern, vagy egyszerű és igénytelen vagyok.
További csavar, hogy – úgy látom – ezek a dolgok nem is állandók az időben, hanem lenézett kezdés után beszivárognak a mindennapi, mindenki által beszélt nyelvbe. A hogy vagy? kérdésre az egyik adekvát válasz itt az, hogy I’m good. Ami furcsán hangzik, mert azt jelenti, hogy jó vagyok. (Kínált ételt vagy lehetőséget is lehet így visszautasítani jelezve, hogy jól megvagyunk / mindenünk megvan, ami kell, így is). Egy (egyébként amerikai) sorozatban hallottam a napokban, hogy valakit, aki a fentiek szerint válaszolt, kioktattak: Superman is good. You are well. (A Superman jó. Te jól vagy).
Egy írtől hallottam először, amikor egy feléje nyújtott kekszet hárított, hogy I’m sweet. Azt gondolom, hogy én valahol itt fogom meghúzni a határt.
Az amúgy magától értetődőre, azaz, hogy az itteni emberek pont annyira kompetensek a saját anyanyelvükben, mint a magyarok a magukéban (azaz korlátozottan), szintén csak akkor döbbentem rá, amikor egyre több helyen hallottam és láttam leírva bizonyos mássalhangzó kettőzéseket. A focussed (két s-sel) pont olyan, mint a magyarban a bakkancs, jappán, vagy a trónról letaszíthatatlan örök kedvencem, a sportolló.
Hová visz ez az út?
A két puccos fekete autót megelőzi a vaskos porfelhő, amit előttük hömpölyget a hegy felől fújó lágy szellő. A bajszos paraszt megcsóválja a fejét, és eltartja magától a pipáját azzal, hogy majd folytatja, ha újra minden elcsendesedett. De az autók lelassítnak, a porgomolyag lassan megelőzi őket. – Ej, bassza meg a kutya…– sóhajt a paraszt, és már látja is, hogy az első autó bal hátsó ablaka alig hallható zizegéssel az ajtóba süllyed. Egy városi úriasszony mosolyog ki belőle. – Adjon Isten, bátyámuram! Hová visz ez az út? – kérdezi kissé bizonytalanul ejtve a számára szokatlan szavakat. A paraszt lustán a távolodó porfelhő után néz, szippant két rövidet a pipájából, és csak aztán szólal meg. – Nem visz ez sehová, mi magunk megyünk rajta.
Pokol és mennyország
Nem sokkal voltam a derekam lerobbanása után. Hat órát tudtam vezetni, aztán már nem ment a kuplungolás, ki kellett szállnom, és a küszöbön nyújtani a lábamat, hogy tehermentesüljön az ideg. Innen, ha ezt minden fuvar után megcsináltam, volt még két óra bennem, mire újra a hátamra kellett feküdnöm.
Ebben az állapotban külön kis morfondíroznivaló, hogy mihez kezdjek majd idős hölgyek bőröndjeivel, amit ők biztos nem tudnak megemelni, viszont nekem se szabadna. Plusz sajnos be kell segítenem azoknak az utasoknak is, akik túl ostobák ahhoz, hogy egy adott térfogatot akár kockákkal telepakoljanak: a lehető legesztelenebb sorrendben tuszkolják be a cuccaikat, és mindent (mindent) úgy tesznek be, mintha az lenne az utolsó darab.
Vannak azok is, akiktől a kocsit féltem (pedig ezen már túltettem magam viszonylag régen). Ők olyan hatékonysággal találnak be a csomagtér nyílásába egy babakocsival, kerekes bevásárló-kocsival vagy valamilyen fémvázas objektummal, amit egy életre érdemes ember a tű foka és a bolyhosított mászókötél relációjában is megsemmisítően szégyellnivalónak érezne. Össze-vissza verik a fényezést, a kárpitot és a műanyag elemeket.
És van még az udvariasság. Ez már csak az én hibám, igyekeznem kell levetkőzni. Ennek a berögzülésemnek megfelelően szálltam ki akkor is, amikor láttam, hogy utasom valami zacskóval vesződik. Nem is tűnt túl nehéznek, igaz, nem is gondolkodtam az egészen, csak megszokásból cselekedtem.
Mosolyogtam, köszöntem, és kinyitottam a csomagtartót. A nő fel volt spannolva, szervezkedett az anyjával, újabb zsákok kerültek elő, majd legnagyobb bánatomra jénai tálak, fazekak és egyéb edények következtek.
A nő abba a fajtába tartozott, aki ha megneszeli, hogy segítségre számíthat, teljesen elengedi magát, sőt, hálálkodni se hálálkodik különösebben: neki ez jár. A fazekak és egyéb edények pácolt húsokkal, mártásokkal, meg minden szarral voltak tele. Természetesen nem záródtak érdemben, és nem fértek el a csomagtartóban: az utastérbe is kellett pakolni gazdagon. Az ülésre szemeteszsákokat teregettünk.
A célpont helyét a nő nem pontosan sejtette, de hogy merre menjünk, azt jobban tudta. Ahogy a negyedórás pakolásokkal lenni szokott, az út maga az alapdíjas távon belül ért véget. Közben annyi derült még ki, hogy utasom annyi parfümöt locsolt magára, ami figyelmeztetési fokozatú vegyi fegyvernek minősült. De legalább elnyomta a páclevek szagát.
Egy kicsit beszélgettünk az álláskeresésről, meg az ő németországi munkájáról, de csak olyan futtában, mert nagyon izgult, hogy elég jól fog-e kinézni a partin, ahova a pácokat visszük. Konkrétan megkérdezte, hogy szépnek látom-e.
Udvariasságból, és a borravaló reményében szinte habozás nélkül vágtam rá, hogy nagyon is. Pedig egy embernél, akinek a feje akkora (még ha ez a csontozatával arányban is áll), mint egy barnamedvéé, nem értelmezzük a szépség fogalmát.
Úgy vezettem, hogy ki ne loccsanjon semmi, és eléggé elszomorított, hogy a hölgy nem érti, hogy ez mindkettőnk érdeke – persze én főleg magamért tettem. Ő ugyanis leginkább sietett volna, és őszintén nem érdekelte, hogy nekem majd hány deci taknyot kell kiitatnom a csomagtér kárpitjából vagy az ülésből.
Azért nemsokára megérkeztünk. A nő kipattant, és rögtön szervezkedni kezdett, vidám társai legyeskedtek körülötte, amíg nem intettem, hogy lehet megmarkolni a fazekakat. Ez nagyon meglepte őket, de végül csak ráálltak – bár jobbára használhatatlanok voltak, ami, ha belegondolunk, nem kis dolog egy ennyire alap feladatnál.
Én főleg azokkal a darabokkal foglalkoztam, amikre különösen figyelni kellet, hogy ki ne loccsanjanak. Eközben vettem észre, hogy finom utasom lerúgta a küszöb műanyag burkolatát, miközben kiszállt. Nem nagy ügy, sokan megteszik, rutinból teszem vissza a helyére.
Én csak a járdára hordtam a cuccokat, úgyhogy sokkal hamarabb kiürült a kocsi, mint ahogy megtelt. A nőnek sikerült megoldania, hogy ne érjen semmihez. A fuvar ugye alapdíjas volt, azaz a rászánt idővel is kalkulálva olyasmi volt az órabérem, mintha elmentem volna vért adni, majd az érte járó sört és virslit visszautasítottam volna. A kettőhúszból a húszat ötpennysekben kaptam meg, és az egészről írnom kellett egy számlát is.
Miután mindezzel megvoltam, gyorsan elhúztam egy kevésbé forgalmas helyre, ahol nem tilos megállni, és visszatettem a küszöbburkolatot. Ekkor vettem észre, hogy az egyik edénynek az alja is pácleves volt, a vastag, de még olajos, paprikás fajtából. A manna az ülés kárpitjába itta bele magát, hogy a takarítással együtt meglegyen a teljes egy óra, amivel ezek szerint az ördögnek tartoztam még korábbról.
Csak az vigasztal, hogy – tudomásom szerint – a taxis mennyországban az érdemes személyszállító kisiparosok össze vannak rendelve a sok gondot okozó, de a minimumot fizető vendégeikkel, akik éppen ezért a pokolra kerültek. Előbbiek álló nap gázolgatják büntetetlenül utóbbiakat egy olyan kocsival, amibe soha nem kell tankolni, és soha semmi baja nem esik.
egypercesek 