Kategória: Egyéb kategória

Szőke nő

A nevetés, ahogy az épp imént, épp általa előadott szőke nős viccén nevetett, szétáradt egész testében. Felfújta a tüdejét, oxigén-dús vérrel fröcskölte tele az izmait, majd’ kicsattant. Széttett lábakkal ült feljebb a padon (a röhögéstől lecsúszott), öklével törölte ki a könnyeket a szeméből, bicepsze meg-megugrott közben. 

Ahogy letörölte a sós cseppeket, és még édes görcsösen, röviden röhintett párat, hirtelen egy szőke nő dús hajkoronáját látta mézszínűen szétszórni a nap meleg fényét. A torkán akadt a nevetés, és a helyére egy pillanat alatt az a szorongató érzés ült, ami gyerekkorában öntötte el, ha úgy érezte, anyja megvonta tőle a szeretetét valami csínytevés miatt. 

Agya lázasan kapkodni kezdett az előző pillanatok elvétett morzsái után: vajon hallotta a lány? Ha igen, ugye viccnek vette? Ha nem találta tréfásnak, azért lehet még esélye nála? Nem feltétlenül most azonnal, de úgy általában? Mert ha nem, akkor ő is csak egy ugyanolyan ostoba szőke picsa, aki aztán csodálkozik, hogy le hülye szőke picsázzák, meg vicceket mesélnek róla – gondolta, és kedve lett volna megütni azt a szerencsétlen balfasz haverját, aki soha a rohadt életben nem tudott még időben kapcsolni, és most is még javában kuncogott mellette a padon.

A síró gyermek téma

A beteg, bajbajutott gyerekek megsegítésére fordítandó pénzek összegyűjtésére indított kampánystratégia kialakítása során óhatatlanul ingoványos talajra lép a reklámszakember. Fel kell keltenie a potenciális adakozók tettvágyát, azaz át kell lépnie, lépetnie az ingerküszöbüket. Kézenfekvő ötlet tehát a síró gyermek téma bevetése. Ha azonban nagyon direkt módon, vagy láthatóan valami konkrét tragédiához kötődően ábrázolják a szomorúságot, az – a tapasztalatok szerint – ki-kicsapja a célközönség biztosítékát. Kérdés, hogy a kívánt hatás elérhető-e úgy is, hogy egy jól láthatóan csak a fürdetés és/vagy hajmosás tragikus elkerülhetetlenségén közepesen elkeseredő gyerek képét illesztik az érző szívek megindítására szánt helyre.

A kávé

Kínos dolog történt a kávéházban. Nem is értem, hogyan, mert velem ilyesmi nem szokott előfordulni, de csúnyán leöntöttem egy férfit. Kezemben a kávémmal épp felálltam, hogy átmenjek egy másik asztalhoz pár pillanatra, ahol ismerőseimet fedeztem fel, amikor ez az ember egyszer csak szinte a semmiből elém penderedett. 

Hirtelen megtorpantam, de még oldalra is kellett lépnem kicsit, hogy el ne essek, és ekkor a bögre tartalma jóformán maradéktalanul a szerencsétlenre ömlött. Jutott a nyakára, a nyakkendőjére, a mellényére, az ingére, az övére, a pantallójára és a cipőjére is. Én még ekkora pechet nem láttam. Lehet, hogy a zoknija is olyan lett. 

Pár pillanatig szótlanul álltunk egymással szemben. Ő az ég felé nézett, és ajkai hangtalan szavakat formáltak, én pedig hol rá, hol magam elé pillantgattam zavartan. Megpróbáltam beleélni magam a helyzetébe, és nagyon megsajnáltam. Így menni akárhova is, így tölteni a nap még hátralévő nagyobbik részét, aztán a tisztíttatás… Lehet, hogy le is forráztam. Nagyon szégyelltem magam. 

Ahogy felocsúdtam, elnézést kértem tőle, és felajánlottam, hogy a költségeit természetesen megtérítem. Nem tűnt dühösnek, inkább beletörődőnek, sőt megtörtnek látszott. Látva zavaromat azt mondta, hogy ne hibáztassam magam, vele ez – kis túlzással – nap mint nap megtörténik. Egész élete kisebb-nagyobb szerencsétlenségek láncolata. Madarak piszkítanak rá, tizenhat szék közül az egyetlen repedt lábúra ül, a rendőr mindig őt állítja meg, és mindig talál valami más hibát is, és így tovább a végtelenségig csak mondta, mondta, hogy már figyelni sem tudtam. 

Csak néztem ezt az embert, ahogy egyre megindultabban ecsetelte permanens tragédiáját, és lassan derengeni kezdett, hogy én csak belekeveredtem ebbe az egészbe, igazából nincs is közöm hozzá, csak eszköz voltam a sors kezében. Ha nem én, valaki más öntötte volna le. Vagy elütik, vagy mit tudom én, mi történik vele. 

És még én érzem kínosan magam. Én akarom kifizetni a tisztító számláját. Álljunk csak meg egy pillanatra! Neki ez az egész mindennapos dolog, nekem viszont kirívó eset. Ő megszokta, nekem viszont igazi kellemetlenség és költség. Már egészen máshogy láttam a dolgot. Ez az ember engem alattomosan bevont a közte és a sorsa között folyó játszmába, a rohadt életbe! 

Erélyesen intettem neki, hogy elég a szövegelésből. Közben feltűnt, hogy az én mandzsettám is kávés lett. Nem rám tartozik a pitiáner tragédiája – mondtam neki. Meghökkent. Megkértem, hogy olyan messze távolodjon el tőlem, amennyire csak tud, engem hagyjon ki az üzelmeiből. Erre kissé összeszűkült a szeme. Ahogy a szemébe néztem, már láttam azt az alattomos gonoszságot, azt a fullasztó kárörömöt, amit akkor sugároz az ember, ha bevégezve látja gonosz tervét. 

Feldühített ezzel a pökhendi nézéssel. Úgy feldühített, hogy meg tudtam volna ütni. Ekkor szinte flegmán, leereszkedőn mondta, hogy ha így gondolom, akkor felejtsem el a dolgot, a számlát se fizessem ki neki, nincs ő rám szorulva. Erre aztán igazából megütöttem, azaz meg akartam ütni, de ez a szenny ember elhajolt, és öklömmel csak a szemüvege sarkát értem, az meg felvágta a bőrt a kezemen. 

Hátrálni kezdett, négy lépés távolságról már leplezetlenül nevetett bele az arcomba, én meg indultam utána, hogy megragadom a mellényét, és kirázom belőle, amikor oldalról tompa ütést éreztem, aztán egy jaj, ne haragudjon, igazán sajnálom hangzott ugyanonnan, és csak ezután éreztem meg, ahogy a forró fekete az övem magasságában átjutott a zakómon és az ingemen, és felszisszentem, hogy még mennyi forróság maradt benne, mire a bőrömig ért.

A majmok bolygója

Először csak az első részét akartam megnézni A majmok bolygója című filmnek, mert azt gondoltam, hogy a másik négy folytatás csak az első sikerén hízott utánlövés. De tévedtem. Részleteiben persze támadható, de koncepcionálisan nagyon elegánsan végiggondolt sorozatról van szó.

Tetszett, ahogy az alkotók játszanak az idővel, ahogy a jövő és a múlt egymásba fonódnak, és relativizálják egymást. Ennél is hálásabb voltam viszont azért, ahogy a hatalom természetét ábrázolták, de nem hagyták elcsábítani magukat az egyszerű megoldások által, és mind az embereket, mind a majmokat gyakran táncoltatták a jó és a rossz határán.

Talán azért is tetszett a szépen körbevezetett történet (az ötödik részben számos, korábbi részekre való visszautalással teszik helyre az addig hiányzó mozaikokat), mert viszontláttam azt a teóriámat, hogy ugyan romantikus gondolat lenne, de az ember nem önzőbb vagy gonoszabb más fajoknál, csak az eszköztára szélesebb.

Szörnyűség

Már előző nap tudtam, hogy milyen szörnyűségre készül a sporttáskás férfi. Láttam a vállán azt az undorító, aszott bőrű, mélyen ülő fekete szemű, gonosz kis ördögfattyat – akihez hasonlók létezéséről az emberek nem is tudnak –, és hallottam, ahogy penge szájával hideg párát lehelve a férfi fülébe súgta, mit tegyen. 

Persze nem szóltam senkinek. Mégis ki hinné el, amit mondok? – kérdezte tőlem teljesen jogosan a vállamon ülő manó, aki ki szokott segíteni az ilyen nehéz döntéseknél.

Rüszt

– Hallod, nem nagy neked ez a cipő egy kicsit? – kérdezte a srác.

– Hát igen is, meg nem is – válaszoltam. – Elöl még van hely bőven, de széltében jó. De a fő ok, hogy nekem eléggé magas a… (és itt elharaptam a szót, mert tudtam, hogy nem fogja érteni, hogy rüszt, én meg nem akartam zavarba hozni) lábamnak ez a felső része, és…

– A rüsztöd – segített ki.

– A kurva anyádat – gondoltam, és bólintottam.

Belső békesség

Sajnos a mai napig sincs meg az a belső békességem, hogy követni tudnám azoknak a kollégáimnak a példáját, akik egy nagy létszámú kerekasztal értekezlet közben, anélkül, hogy feszengenének vagy magukban vívódnának, be tudják hunyni a szemüket, és kisimult arccal tudnak belső tavuk álmos mélyére merülni, hogy onnan csak valami váratlan zaj hatására bukkanjanak a felszínre arra a pár pillanatra, amíg kiderül, továbbra sincs semmi okuk hagyni megzavarni magukat.

Frank Drebin

Általában szívesen idézem fel magamban a Csupasz pisztoly egyes jeleneteit, de ha úszás közben teszek így, annak szomorú apropója van.

Ma minden eddiginél többször történt meg, hogy egy idősebb úr várakozott a medence végén, majd a benyúlásomat megelőző másodpercet gondosan kivárva indult el lehetőleg úgy, hogy szemből (azaz mögöttem) máris érkezzen valaki mire én őt előzöm (mert mögötte dekkolni nem fogok), és végül ketten rúgkapálhassanak felháborodva, hogy négy centiről bizony rájuk hullik pár csepp víz abból, amit magam körül kavarok.

A kedves emlékeim közül felmerülő jelenetben Drebin és helyettese, Ed ülnek egy autóban, és feszülten merednek egy jelvevő készülék képernyőjére. A szignál egyre erősebb, egy piros pont közeledik a kijelzőn a kocsijukat szimbolizáló piktogram felé; a valóságban pedig Nordberg csúszik be egy elszabadult görgős szerelő deszkán a kocsi alá. Taposs bele! – kiáltja Drebin a becsapódás pillanatában, Ed pedig le is padlózza a gázt, de olyan magától értetődően, mintha bármi értelme lenne annak, amit Drebin parancsolt neki. Szegény Norberg meg a görgő deszka és az alváz közé szorulva száguld velük egy újabb, általa elszenvedni rendelt baleset színhelyére.

A filmbéli és a megtörtént eset között az a megrázó különbség, hogy míg Frank Drebin kitalált figura, addig a rossz pillanatok mestere hús-vér idióta. Azok – a tőle különböző – emberek, akik életképesek egy más emberek által is lakott vagy látogatott környezetben, rendelkeznek azzal az egyébként oroszlánok és farkasok által is birtokolt képességgel, hogy belássák, nem egyedüli létezői az univerzumnak, sőt, tovább menjenek, és értelmezzék a másik egyed viselkedését, és rájöjjenek annak magától értetődő céljára. Az ilyen emberek fel szokták ismerni, hogy ha a náluk gyorsabban úszónak odaajándékoznak még két másodpercet az addig pihenéssel töltött huszonhét mellé, akkor mindenki jobban jár.

Mert – dögöljek meg – nem értem, hogy mi játszódik le az ilyen ember fejében. Látom, hogy topog a peremen, előredől, kapaszkodik a zsinórban, indulna már, csak várja az alkalmas pillanatot. Még két csapás, még egy, és látom, ahogy nekirugaszkodik. Neki nem épp ekkor sikerül elindulni, hanem neki ez a pillanat kell, és semelyik másik.

Fegyvertény

Újabb fegyvertény. A notebook, a konvektor, a fürdőszobai csap és a nappali kilincsének megjavítása után ma szinte mellékesen áramot, vagy ha súlyán akarom kezelni, fényt, fényességet vittem a galériákra, majd itt sem álltam meg, hanem kicseréltem a grillsütő porrá öregedett vezetékét, és – ahogy mondani szokás – úgy összeraktam, hogy még maradt is egy pár alkotóelemből álló alkatrész, amiről viszont kipróbált szakértelmemre támaszkodva bátran kijelenthetem, hogy valójában szükségtelen, de legalábbis nincs az az isten, hogy még egyszer szétszedjem a sütőt, amikor már a helyére is beraktam, és a sikeres próbaüzemen is túl vagyunk.