Mindig is éreztem, hogy valami nincs rendben a szomszédommal. Ha az ablak előtt látom eljönni, a tekintete hideg és könyörtelen, katonás lépteinek koppanására vibráció fut végig a gangon, de felnyírt, ősz haja meg se rezdül. Ha viszont összefut valakivel, egy szempillantás alatt túláradóan kedves és beszédes lesz, hogy aztán a találkozást követően visszaváltson a rideg kőarcára.

A múlt héten a barátnőmmel váltott pár szót. A foglalkozása felől érdeklődött. Barátnőmtől tudtam meg, hogy kérdésre ő is elmondta magáról, hogy évtizedeken át külföldieket tanított magyarul. Ekkor hasított belém a felismerés: ez a nő elhárító volt. Az ki van zárva, hogy a nyolcvanas években külföldi cégek és követségek dolgozóit tanítva ne lett volna feladata, hogy információkat gyűjtsön róluk.

Ahogy ezt végiggondoltam, újabb részlet került egészen más megvilágításba. Mindig is furcsálltam, hogy egy ennyire szigorú, már-már kegyetlen tekintetű nőhöz hogy járhat ekkora társaság (ekkor a kedves, beszédes oldaláról még nem ismertem), ráadásul humán-értelmiségi ellenzékiek, ha értik, mire gondolok. Kérem, tájékoztassanak, hogy – a leírtak tükrében – folytassam-e a megfigyelését.

Számos jelét tapasztaltam annak, hogy az új iskolám szigorúbb hely volt az előzőnél. Még nem voltam ott egy hónapja, amikor egy álmos reggelen, a nulladik óra előtt a nyíló öltözőajtó elől hirtelen hátralépve bevertem a fejem a gázcső csonkjába. Csak tompa zsibogást éreztem, és amikor egy perccel később Feri szólt az öltözőben, hogy véres a derekam, nem is értettem, hogy miről beszél.

Odanyúltam a derekamhoz, és tényleg bőven véres volt. Rövid gondolkodás után kissé meglepve értettem meg, hogy felrepedt a fejbőröm, onnan folyt le a vér egészen a derekamig. Egy kicsit megijedtem, de örültem is, hogy a tornaórát megúszom. Magamhoz vettem a tornazsákomat, és elindultam a tanári felé. A földszinti folyosón aztán vagy fájni kezdett a fejem, vagy csak az ijedtség miatt hittem, hogy fáj, nem tudom, mindenesetre megszaporáztam a lépteimet, és a lépcsőket kettesével szedve futottam fel a tanárihoz. Az emeleten egy ügyeletes állított meg azzal, hogy menjek vissza a földszintre, és jöjjek fel szépen: futni és kettesével venni a lépcsőket külön-külön is tilos.

Lementem, és feljöttem újra, így már megközelíthettem a tanárit. Kopogj, köszönj, kérj elnézést! – olvastam az ajtóra függesztett táblán. Kopogtam, megvártam, hogy szólítsanak, benyitottam, köszöntem, elnézést kértem, majd elmondtam, hogy mi történt.

A tanárok bosszúsággal kevert rezignáltsággal nyugtázták a történteket. Végül a technikatanár állt fel egy fájdalmas sóhajt kipréselve magából, rám se nézve megcsóválta a fejét, és intett, hogy kövessem. Leballagtunk a lépcsőn, végig a földszinti folyosón, le az alagsorba, el az öltöző mellett. Egy vasajtóhoz értünk, aminek a kulcsát a technikatanár hosszas silabizálás után azonosította egy nagy kulcscsomón.

Bent dohos szag és nedves, fent boltozatosan összezáródó téglafal fogadott, de meglepően meleg volt a folyosóhoz képest. A helyiség légópince lehetett valaha. A technikatanár felkapcsolt egy huszonötös izzót, és belépett egy kisebb kamraszerűségbe. Intett, hogy menjek utána, majd egy szó nélkül megfordított, aztán érzésre egy frottír törölköző egy darabjával megtörölte a sebemet.

Meg akartam fordulni, de nem engedte. Valamit matatott a hátam mögött, majd erősen megfogott, megcsípte a fejbőrömet a sebnél, aztán nagyon éles, az ujjaimig sugárzó fájdalmat, és égett haj szagát éreztem. Ekkor már reflexből megfordultam, és egy ódivatú forrasztópákát láttam meg a technikatanár kezében. Csak mintegy mellékesen intett, miközben kihúzta a konnektorból a pákát, hogy mehetek. A félreértések elkerülése végett aztán hozzátette szóban is, hogy „Mehetsz öltözni”.

Kikóvályogtam a folyosóra, amit most nagyon hidegnek éreztem, és azt vettem észre, hogy az ujjaim is egészen el vannak fehéredve. Annyira fáztam, hogy remegni kezdtem. A seb égni és lüktetni kezdett. Nem sírtam, de folytak a könnyeim, és az orrom is. Biztos valami idegi összeköttetés… Gépiesen átöltöztem, és elhűlt kezeimet dörzsölgetve kopogtam be a tornaterembe. Köszöntem, elnézést kértem, de nem tudtam elmondani, hogy miért késtem, mert a tornatanár azzal intett le, hogy nyomjak huszonöt fekvőtámaszt, aztán álljak be a többiek közé futni. Ahogy a kezem a parkettához ért, a futó osztálytársaim lépteinek ütéseit a sebemben éreztem.

Feszesen öltözött, magabiztos tartású koraötvenes férfi lép fel a buszra az első ajtónál. Megáll, és hideg tekintetével mindig ugrásra kész megvetésének tárgyát keresi. Mivel hirtelen senki különöset nem talál, leül a legközelebbi szabad ülésre, háttal a menetiránynak. Elővesz egy futtában reklámújságba bújtatott könyvet, és rezignáltságot színlelve falni kezdi. Ahogy a sorok közé mélyed, ébersége lankad, ő előre dől, a reklámújság lefittyed, és kivillan a könyv címe: Segítség, akaratos a gyerekem!

– Ennyi – csapott ingerülten a térdére Zsóka – Átmegyek – tette hozzá, és felállt. Ernő helyeslően bólintott. Próbált annyira bíztató arckifejezést ölteni, amennyi Zsókát megerősíti a szándékában, de nem annyira helyeslőt, ami a feleségét arra késztetheti, hogy azt mondja: – Vagy te is átmehetsz.

A másodperc tört részéig néztek csak egymásra, és Zsóka az ajtó felé indult. Ernő alig hallhatóan, lassan kiengedte a levegőt.

András csöngetést hallott. Helyet keresett a gitárjának valahol maga mellett, a szétdobált ruhák halmai közt, majd kiment ajtót nyitni. – Nézze András, hagyja ezt abba! Vasárnap délután van. Az emberek pihenni szeretnének. Maga nem játszik jól, hát miért csinálja? Menjen le a parkba pengetni, ha már…

András nem is gondolkozott, csak rávágta – Nekem nincs is gitárom – és hideg verejték futott végig egész felsőtestén, ahogy rájött, mit mondott. Zsóka döbbent arcára nézett, és pánikba esett. Zavarában beszélni kezdett, noha nem tudta mit fog mondani. – Mindig is szerettem volna egy gitárt. Szerettem volna tudni zenélni. Az ember tinédzser korában mindig erről álmodozik, nem? Sajnáltam, hogy soha nem tanultam meg. Már régóta azt gondoltam, hogy most már késő elkezdeni. Az ilyesmit gyerekkorban kell.

András egy mély lélegzetnyi szünetet tartott. Zsóka arcáról érdeklődést olvasott le, így valamelyest megnyugodott, és folytatta. – Aztán negyven éves lettem, azt mondtam magamnak: Az istenit! Miért ne kezdhetnék el zenélni tanulni? Miért ne vehetnék egy gitárt, ha egyszer ezt szeretném? Hát micsoda hülyeség nem megpróbálni. Nem hiszi el, de egy kő esett le a szívemről. Mázsás súlytól szabadultam meg. Pontosabban, mint ha a friss levegőre léptem volna a magam teremtette börtönből. Érti, mire gondolok? Szabad voltam!

Itt, ahol az eddig igaz történetnek fordulatot kellett vennie, András mély lélegzetet vett. Zsóka kíváncsian hallgatta. – Napokig lubickoltam a szabadság érzésében, aztán a napok hetekké nyúltak, és végül eltelt pár hónap, mire ráeszméltem, hogy egyáltalán nem vettem gitárt, nem kezdtem el zenélni tanulni. És ahogy megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lesz, egyszerűen nem ment. Egy nagy sötétség volt az egész, ami a fejemben volt erről. Egy semmi. El se tudtam képzelni.

András egészen elszomorodott. Megijesztette, hogy a történet, amit éppen mesél, akár igaz is lehetne. Csak ő éppen megvette a gitárt. De nem rögtön! Tehát így is alakulhatott volna a történet. Van egy időablak, amíg egy ilyenfajta varázslat működhet. Ha az elmúlik, akkor minden marad szürke, mint előtte. Ahogy ezt végiggondolta, valósággal úgy érezte, hogy negyvenedig születésnapja óta valóban ezt a szomorú alternatív életet éli. Az érzés szinte tapinthatóan valóságos volt. András egészen elhalkult, és pár másodpercig csak meredt maga elé, majd felbátorodva folytatta. – Nem tudtam elképzelni se. Ha az ember már álmodozni sem tud, akkor mégis mit vár?! Végül nem vettem meg a gitárt. Elmentem odáig, ameddig tudtam. Ahol kiderült az igazság. Az ember egyszer tizenhét éves. A dolgoknak megvan a maguk ideje. Illúzió volt az egész. Mi lett volna, ha…

Zsóka szemmel láthatóan a történet hatása alá került. Egy darabig nem szólt semmit, aztán csak annyit mondott zavartan összevissza pillantgatva: – Nézze, én nem is tudom, mit mondjak, András… Mindenesetre akkor elnézést kérek – mondta, és visszament a hetes számba, a saját lakásába.

Ernő ránézett a feleségére, és rossz előérzete támadt. – Ez képtelenség… – kezdte Zsóka – Azt mondja, neki nincs is gitárja. Ezt mondta! Ezt mondta, és utána előadott egy komplett történetet, arról, hogy hogyan, meg miért nincs gitárja. Valami zagyvaságot. Oda se figyeltem, annyira meg voltam döbbenve. Köpni-nyelni nem tudtam. Belenéz a szemembe, és azt mondja, hogy nincs gitárja!

Ernőn nyugtalanság vett erőt. Ez alkalommal meglepően könnyű volt megúsznia, hogy át kelljen mennie. De a következő megúszás… Az egy teljesen más történet.

A klub belső termében ülő testes csöndet csak az újságolvasással járó halk neszek, és lusta fészkelődések zaja ellenpontozta valamelyest, amikor az egyik bőrfotel süppedős mélyéről egy gondatlan mozdulat nyomán ropogós fing hangja tört fel. A testes csönd egy szempillantás alatt vákuumszerű, siket ürességgé élesedett. Az újságokat tartó kezek szoborrá merevedtek, a lélegzetek bennragadtak.

Noha egyetlen szempár sem szegeződött a süppedős bőrfotel mélyén ülő illetőre, a rá irányuló osztatlan figyelmet szinte tapintani lehetett. Az érdeklődés középpontjába sodródott férfi néhány pillanatnyi kétségbeesett, bénult tehetetlenség után hanyag fészkelődést tettetett, hogy az iménti hang szakasztott mását előállítsa, és így tegye egyértelművé, hogy az előbb is mindössze a pantalló és a bivalybőr sajátos kölcsönhatása nyilvánult meg.

A próbálkozást siker koronázta. A megfigyelők – talán egyfajta csalódottsággal – újra újságjaikba merültek, az illető pedig egy újabb hirtelen ötlettől vezérelve, mintha fészkelődése eleve, a kezdetektől fogva ezt a célt szolgálta volna, felállt és méltóságteljes lassúsággal elindult az ajtó felé, nehogy egy intenzív légörvénnyel szétterítse a fing szagát.