két percben
Bennem semmilyen rossz szándék nem volt, de még csak tisztességre nevelni sem akartam volna, mégis azt éreztem, hogy Slash haja mögött, a külvilágtól elzárt arcbőr mélyebb rétegeiben valami rettenetes dolog bujkál, készülődik, gyűjt erőt, és egyszer csak kifakad, pont, amikor a legkevésbé venné ki jól magát. Ezért szívből kívántam ennek az embernek, hogy borotváljanak le végre mindent a fejéről, hogy egyáltalán látni lehessen, hogy mekkora a baj, és hogy lehet-e még segíteni rajta.
Nem csak hogy tudom, hogy így van, de egyenesen a kedvenc megállapításaim közé tartozik, hogy az ember vezető érzékszerve a szeme. Ezért is voltam kíváncsi a vakok életébe bepillantást engedő Láthatatlan kiállításra.
Az ott dolgozó fiatal, nem látó vezetőink nagyon élvezetessé tették a látogatásunkat az intelligenciájukkal, a humorukkal, meg azzal, hogy minden kérdésünkre igyekeztek válaszolni. Mivel számukra a világnak nincs vizuális reprezentációja, nekünk pedig pont fordítva; elsősorban a látásunkon alapuló élmény a valóság (akkor is, ha imádjuk a zenét, az ízeket meg az illatokat, és tapintás nélkül sem tudnánk élni – hisszük), előfordult, hogy nem értettük meg egymást. Például arra, hogy mit tartanak szépnek egy arcon, nem tudtak válaszolni. Valahogy számukra nincs értelme ennek a kérdésnek – gondolom én. Ahogy ők nem tudják elképzelni, hogy mi az, hogy kék, úgy mi sem tudjuk felérni ésszel, hogy milyen az, ha nem létezik az a dolog, hogy szín.
A kiállítás tulajdonképpen töksötétben való botorkálást jelent. Hogy ez milyen, azt mindenki el tudja képzelni – és aligha téved sokat, amikor így tesz. Úgyhogy csak egy, számomra meglepő dolgot említek meg.
Előtte még csak annyit, hogy a sötétben rögtön felerősödött a többi érzékszervem. Jobban figyeltem a hangokra, a beszédre (amit ugye csak a hallásommal fogadhattam be, mindenféle metakommunikációs segédlet, illetve a szájról puskázás lehetősége nélkül). Hamar rájöttem, hogy a többieknek is úgy mutathatom meg legegyszerűbben a falon lévő agancsot, hogy megkopogtatom (vagy persze odateszem a kezüket). Éreztem az emberek közelségét az általuk leadott hő, illetve az illatuk alapján.
Kicsit rontotta az élményt, hogy ahogy hozzászoktam a sötéthez, nagyon derengősen, nagyon halványan, de mégiscsak láttam valamit. A közvetlenül előttem álló ember körvonalát, hogy hol húzódik a plafon, ilyesmiket.
Aztán egyszer csak, amikor a falat akartam megpaskolni, meglepődtem. Nem volt ott semmilyen fal. Zoli ott volt ugyan, ahol „láttam”, de nem egészen úgy, és kicsit odébb is. Az történt, hogy az agyam, az ilyen-olyan érzékekkel begyűjtött információk alapján mégiscsak megpróbált összeeszkábálni nekem egy képet. Tudom, hogy néz ki Zoli, hát odateszi nekem, ahol egyébként nagyjából van is. Tudom, hogy most hármat mutatok a kezemmel, és látom is. De ha jól megfigyelem, semmi különbség nincs a befogott fotonok számában (0), ha eltakarom a szememet, meg ha tágra nyitom se.
Na, az milyen lehet – összevetve az iméntiekkel –, amikor az ember soha, egy pillanatra sem volt látó életében? Mivel ez költői kérdésnek is övön aluli, inkább azzal fejezem be, hogy az egyik srác azt mondta, hogy ha letapogat például egy fejet ábrázoló szobrot, utána meg tudja formázni agyagból.
– Na, van kedved pár sörhöz?
– Hát, Laci bátyám, most nekem sajnos nem jó. Szóljon a Günternek.
– Á. Neki nincs meg hozzá a fizikuma…
Mindig előre gondolkodom. Én nem csodálkozom, hogy most mit kell csinálni, hogy most milyen papírt kérnek tőlem, mert tudom előre, hogy mi következik. Ez azért van, mert gyerekkoromban vasárnap délután volt a Tarzan. Az ebéd utáni alvásból bő fél órával a kezdés előtt fel kellett kelnem, és a fekete-fehér Videoton Delta TV-t be kellett kapcsolnom, hogy legyen ideje bemelegedni. Ezt életemben egyszer vétettem el. Nem kívánom senkinek azt a keserves leckét, amit nekem kellett megtanulnom. A tehetetlen dühtől megbéklyózva ültem a Tarzan előtt, hallottam a hangját, de látni csak a sötét képernyőt láttam. A pillanatnak élés büntetése volt ez.
Normal
0
21
false
false
false
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}
Séta közben épp előttem állt meg egy apuka a két kislányával a zebra előtt. A kisebbik eleve a férfi kezét fogta, az idősebb viszont a húga mellett állt szabadon. Az apa kissé előrenyújtotta a nyakát, szemét fókuszálatlanra állította, és egy C++ forráskód melegségével, egyes szám harmadik személyben, kijelentő módban maga elé szavalta, hogy „most pedig Laura átjön a másik oldalamra, és megfogja a kezemet”. Félek, hogy ebben a családban a születésnapot se ünneplik, hanem végrehajtják.
Egy kis szöveget láttam felvillanni alul, ahol azt szokta kiírni, hogy épp honnan tölt, vagy hogy kész van, stb. De nem volt időm elolvasni, úgyhogy önkéntelenül a rendszerüzenet hűlt helyére tévedt a szemem, és vártam. Egészen addig, amíg be nem ugrott, hogy amit olvasgatok épp, az egy nyomtatott napilap.
Ha valaki, én értem, hogy milyen keserves hajnalban kelni vagy este dolgozni, de a kertész, aki a déli napon locsolja a gondjára bízott pázsitot, mégis csak olyan a szakmájában, mint a sofőr, aki – szivacs híján – smirglivel is minden további nélkül lemossa az autót.
Hirtelen javulás következett be a kávéfogyasztási szokásaim szakmai támogatásában. Ma reggel belepotyogtattam az édesítőket a pohárba, és letettem a figura elé, aki már tudta, hogy eszpresszót fogok kérni bele, aztán rá annyi tejet, amennyi belefér a pohárba.
Közben elmentem az épp dologtalan pénztárhoz, ahol a nő mosolyogva kérdezte, hogy „szokásos?”. Mondtam, hogy igen, köszönöm. Mire visszaléptem a kávés pulthoz, a muksó vigyorogva lögybölte az eszpresszót a pohár alján, ahogy tőlem látja mindig, hogy feloldódjon az édesítő, aztán a tejes kancsót elém tartotta, hogy megszagolhassam, savanyú-e. Mikor bólintottam, hogy rendben van a tej, már mindketten röhögtünk.
Most már csak annyi a gond, hogy ez a csapat – ha minden igaz – ősszel elköszön az irodaháztól, illetve hogy ez az egész nem mondjuk Portugáliában vagy Kubában történik velem.
– Tízes van esetleg? – kérdezte az aznapi kétszázadik ismétléstől megfáradt pénztáros.
– Hát – kutakodott a tárcájában a néni – csak két ötös. És sajnálkozva nézett az értetlenül rá bámuló pénztárosra, hogy csalódást okozott.
Normal
0
21
false
false
false
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}
Épp kettesbe váltottam, és a fordulatszámmérő vörös mutatóját figyeltem, ahogy a hatezres osztás felé lendül, amikor a szélvédő felső élének magasságában, a látótér határán a pillanat törtrészéig egy szokatlanul nagy foltot láttam feltűnni, majd szinte értelmezhetetlenül parányi időmorzsával később csak az iszonyú csattanást hallottam. Beleremegett a karosszéria, a betört üveg pedig sűrű pókháló módjára roskadt a műszerfalra.
A fékbe tapostam, rögtön kikötöttem az övemet, de pár pillanatig nem tudtam megmozdulni. Éreztem, ahogy a fejbőrömtől a lábszáramig fut a lúdbőrzés, és görcsös kilégzésemet remegés osztja egyenetlen szakaszokra. Kihűlt ujjakkal nyúltam a kilincs felé. Kiszálltam.
Az úton a nyugdíjas testnevelő-tanár élettelen teste feküdt, aki a múlt héten életkedvtől sugárzó szemekkel, lelkes, túláradó gesztusokkal újságolta, hogy nagy dolgok várnak rá, mert – nem fogom elhinni – megtanult repülni.
egypercesek 