A fényképezőgép

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az ötéves Gergő az árnyékban szaladt hátrafelé a ribizlibokrok között az udvar végébe. Szólnia sem kellett másfél évvel fiatalabb öcsének, hogy kövesse; amúgy is mindig a nyomában volt. Gergő megállt, mintegy megelőző jelleggel csendre intette Bercit, óvatosan körbekémlelt, és melegítő felsője alól elővette apjuk tébolyodott imádattal óvott tükörreflexes fényképezőgépét.

– Fogd! – adta oda a megtiszteltetésbe beleborzongó Bercinek a gépet – és gyorsan csinálj egy képet rólam, aztán visszatesszük a szekrénybe.

– Miért rólad? – buggyant ki csalódott ártatlanul a kérdés Berciből.

– Azért bazmeg, hogy legalább egy kép legyen rólam, amíg még fiatal vagyok!

A fül

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A férfi zömök, erős csontú volt. Napcserzett bőre is mintha vastagabb lett volna az átlagosnál. A festő ezzel együtt semmi igazán feltűnőt, semmi igazán különöset nem látott rajta. Csak a fülét. Oldalnézetből keskenynek mutatkozott, ami még hosszúkásabbnak tüntette fel valós arányainál. A kagyló csak egy egészen kis örvénylő lyuk volt olyan fekete szőrerdővel, mint egy, a szétfröccsenés pillanatában örökkévalóvá vált olvadt szurokgömb. A szőrszálak aztán feljebb kúsztak végig a porc mentén, hogy a fül tetejétől kicsit lejjebb szinte láthatatlanul finom, színtelen pihéknek adják át a helyet. A fül felső vége leginkább egy kovács hüvelykujjához hasonlított – persze köröm nélkül. Hihetetlenül vaskos volt annak ellenére, hogy bizonyosan nem birkózástól lett ilyen. Ez a fül nem síkidom volt, hanem a magának megkövetelt kis tér teljhatalmú ura. Ez a fül tele volt anyaggal, tele volt életerővel. Meg kellett volna tapintani, meg kellett volna szorítani, de a megbabonázva bámuló festő csak arra tudott gondolni, hogy ha életszerűen megfestené (márpedig életszerűen kell megfestenie), ahogy a tulajdonosán nyugszik, azt fogják mondani róla, hogy nem ért a hivatásához: még egy normális fület sem tud ábrázolni. Ahogy erre gondolt, felháborodott. Nem azon, hogy őt hozzá nem értőnek titulálnák, hanem azon, hogy ez ne lenne egy normális fül. Nagyon is normális, sőt több, nemesebb annál! Újra a férfire nézett, és hirtelen megvilágosodott előtte, hogy ez az ember nagy valószínűség szerint tudatában sincs annak, hogy mit visel, vagy ami még rosszabb, még talán szégyelli is különös testrészét, vagy legalább a múltban valamikor restelkedett miatta. Száz szónak is egy a vége: mindenkivel szemben az lesz a legméltányosabb, ha levágja ezt a fület a bitorlójáról, és mielőtt megajándékozná az őt megillető szabadsággal, lefesti vaskosnak, szorítanivalónak, büszkének és szabadnak.

Kopogtatnak

A két idős hölgy elmélyülten kártyázott, és zajosan szürcsölve a teáját iszogatta, amikor két, szokatlanul mélyen hangzó koppantást hallottak az ajtó felől. Összerezzentek, és aggódó tekintettel néztek egymásra. A fiatalabbik még meg is ingatta a fejét, hogy nem, az nem lehet, hogy kopogtattak. Ki kopogtathatna pont most, pont itt? Az idősebbik habozás nélkül bólintott, mohón fogadta el húga ki nem mondott gondolatát.

 

Csak egy kör ment le, mikor a kopogtatás – ezúttal háromszor – megismétlődött. Mindketten némák maradtak pár feszült hallgatózással töltött másodpercig, aztán az előbb bólintó hölgy nagyon halkan, bizonytalanul így szólt: – Azt hiszem, kopogtattak. – A hangsúlyt a végén kissé felvitte, mert már közben megijedt a kimondott szótól, és remélte, hogy húga erősebb lesz nála.

 

Ahogy bízott benne, úgy is történt. Az először is nemet intő húg ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, de fojtottan suttogva válaszolt: – Nem! – A magát elszóló megkönnyebbült. Hevesen bólogatott, és szinte csak az ajkait mozgatva, hang nélkül mondta sokkal inkább magának, mintsem a testvérének, hogy persze, hát hogy is kopogtathattak volna, az a valószínűbb, hogy ő téved, hiszen rosszabbul is hall a nála két évvel fiatalabb húgánál.

 

A húg egy határozott mozdulattal erélyesen csendre intette nővérét. Mindketten visszafojtott lélegzettel várakoztak. Az ajtó másik oldalán tétován állt egyik lábáról a másikra egy feketeruhás, sápadt küldönc. A halál küldönce. Ez már a harmadik alkalom volt, hogy nem tudta kézbesíteni a testvérpárnak az értesítést, amiből a közeljövőben természetes halállal halók szokták megtudni, hogy mi vár rájuk.

Süvítés II.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Még március közepe felé jártunk, amikor egy napos kedd délelőtt – rendhagyó módon – városi autózáson ért. Egy lágy ívű kanyarból jöttem ki épp, amikor észrevettem, hogy egy gyalogos épp az utat kettéválasztó járdaszigetig jutott a zebrán, úgyhogy megálltam, és intettem a kicsit hitetlenkedő srácnak, hogy menjen át nyugodtan. Megköszönte az – amúgy kötelező – gesztust, és hogy minél rövidebb ideig tartson fel, futólépésben ment át a másik oldalra.

 

Amikor felszabadult előttem a zebra, kuplungoltam, egyesbe tettem a váltót, és indulni készültem, de a következő másodperc törtrésze alatt több dolog is történt, ami elvonta a figyelmemet eredeti szándékomról. Éles csattanást hallottam, majd félhomály borította be az utasfülkét, körülöttem pedig hihetetlenül sok papír, a napszemüvegem átdolgozott változata, és többé-kevésbé ismeretlen tárgyak hevertek szerteszét. Egy pillanattal később tudatosult csak bennem az érzés, amit talán egy biliárdgolyó lakója ismer a legjobban: igen intenzív gyorsulás hatott rám. Kicsit éreztem a nyakam, bal fülem felől pedig tompa zsibongást hallottam.

 

Talán több másodperc is eltelt, mire először kinéztem, és konstatáltam, hogy a zebra másik oldalán vagyok, kb. öt-hat méterre a kiindulási pontomtól. (Ezt csak úgy gerincvelőből nem észleltem; ahhoz kevés képkockát tudok feldolgozni egységnyi idő alatt). Csak ekkor esett le, hogy valaki belém jött hátulról. Ahogy balra néztem, irracionálisan megkönnyebbülve láttam, hogy nem a hártyásra tört oldalüvegek okozzák a félhomályt, hanem az eldurrant függönylégzsák. A szerteszét heverő darabok a középkonzol elemei voltak olyan oldalukról, amilyenről addig még nem láttam őket, a papírok pedig hosszú évek sztrádamatricái, meg kidobni elfelejtett számlái voltak.

 

Megpróbáltam eredeti formájára hajtogatni a napszemüvegemet, felnyomtam a légzsákot, és alatta kibújva kiszálltam a vakító napfénybe. A srác ottmaradt a zebránál, és azzal köszöntött, hogy ő nem haragudott volna, ha nem engedem át. Túlzott udvariasságának amúgy sokat köszönhet, mert ha csak sétálva megy át előttem, több mozgási energiát kellett volna elnyelnie, mint ami a boldog, tartalmas élettel összeegyeztethető.

 

Az eset másik szereplője rögtön elismerte, hogy ő a hibás, és azt mondta, hogy nem is érti, hogy hogy történhetett, hogy fékezés nélkül szállt belém. Aztán kicsit elgondolkodott, és arra a következtetésre jutott, hogy csak az lehet, hogy nem figyelt. Neki – értelemszerűen – a kocsi eleje tört össze, és az első légzsákok durrantak el.

 

Miután világossá vált, hogy a helyzetet azonos módon ítéljük meg, félreálltam a kocsival, és nekiláttunk volna a papírmunkának, de egyikünknél sem volt betétlap. A hangulat egyébként tárgyszerű és békés volt, a lány többször meg is köszönte, hogy kultúremberekkel hozta össze a szerencséje. Vélt vagy valós emberismeretemre támaszkodva, meg mert tulajdonképpen el is felejtettem, nem írattam vele alá semmilyen papírt, csak a srác nevét és számát írtam fel mint potenciális tanúét, illetve a lány névjegyét tettem el, meg a cége flottamenedzserének a számát kaptam meg.

 

A kocsi egyébként szemre nem volt olyan kétségbeejtő állapotban, mint ami az ütközés erejéből következett volna. Ez semmi másnak nem volt köszönhető, mint hogy épp kinyomott kuplunggal és fékezetlenül ért az ütés, így nem gyűrött acéllá, hanem mozgássá vált az ütközési energia. Ha csak egy másodperccel korábban történik a dolog, amikor még a féken állok, az minden résztvevőn meglátszott volna.

 

A gyalogos még félrekanalazta a csaj autóját, kiraktuk az elakadásjelző háromszögét, felhúzogattuk az ablakait, és elbúcsúztunk. A flottamenedzsernek délután kellett hívnia. Bal kezemet a légzsák emelésére szánva továbbmentem a dolgomra. Ott kértem egy kést (és kaptam egy linóleumvágót), hogy levághassam a légzsákot. Hazafelé persze már kezdett felhangosodni bennem a gondolat, hogy nem úriember voltam, hanem balek. Nem fog olyan hamar hívni a csóka, illetve át fogják még egyszer „gondolni” ezt az egészet. Ezeket a gondolatokat aztán komoly pszichés ráfordítással elhessegettem magamtól.

 

Kettő körül csörgött a telefonom; a flottamenedzser volt az. Elnézést kért az okozott kellemetlenségért, és megkérdezte, hogy mikorra és hova jöjjön elintézni a papírokat. Másnap reggelt és a munkahelyemet beszéltük meg. El is jött, hozott minden papírt, és újra sajnálkozását fejezte ki a dolog miatt. Az eset leírásába nem szólt bele, teljesen rám bízta, sőt a végén még javasolta, hogy a gömbölyűség kedvéért írjam oda a megjegyzés rovatba az ellenkezőjét annak, mint ami az ő oldalukon áll, azaz hogy „a balesetért a felelősséget nem ismerem el”. Innentől kezdve az ügy egy többé-kevésbé szokványos cascós javítás módjára alakult.

 

Úgyhogy szerintem a napszemüveg lesz az, amit nem hajszálpontosan úgy hajtogattam vissza, ahogy eredetileg volt, és az süvít bringázás közben.

Chilly

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az ember mindig talál valami érdekeset. Most épp az angol nyelvről. Az egyik időjárás honlapon olvasom, hogy az angolok képesek a játékosan, vidáman csilingelő chilly szóval kifejezni a csontig ható, sajgó, az embert lassan átjárva felemésztő hideget.

Küldés

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Minden másodperccel, minden feleslegesen kimondott szóval vékonyodik a cérnám – még így is, hogy nincs is közöm az egészhez –, amikor a lényegről kellene beszélni, de nem arról beszélnek. Hanem mondják a négyszáz fix, törzsszám alapján szelektált embernek már két napja, de legkésőbb azonnal kiküldendő e-mail címlistája fölött beszélgetve, hogy a Besztencey Kristóf nem az, hanem az a vöröses hajú kövérkés, aki már nem is kövérkés igazából, mert fogyott vagy tíz kilót. Amelyik nem ebben az épületben van. Na, tudod. És a másik nem tudja, mert akire ő gondolt, az még most is kövérkés, igaz, nem is annyira vöröses, azaz várj! Szerinted az Inhoffer Csabi vörös? Mert akkor nem ugyanazt értjük vöröses alatt. – Az Inhoffert szerintem nem ismerem – mondja a másik megdöbbenve, mire az egyik elkeseredik, hogy akkor nincs ötlete, hogy ki az a közös ismerős a többezres vállalatnál, akiből ki lehetne indulni, aki legalább egyértelműen barna, aki ha meglenne, akkor meg lehetne nyomni végre azt a kibaszott küldés gombot.

Menjünk ki a parkba!

Már több mint tíz perce becsöngettek, de a leányiskola egyik földszinti osztályába még mindig nem érkezett meg a tanár. A fegyelmezett várakozást hamar sugdolózás, majd morajlás váltotta fel. Az egyik lány kióvakodott a folyosóra. Nem látott senkit.

 

Izgalom árasztotta el a tantermet. A lányok felálltak, egy-egy pad körül csoportosultak, és a váratlanul ölükbe hullott szabadságtól megrészegülve csacsogtak, nevetgéltek. Csak egy kislány ült némán a helyén. A leghátsó padban.

 

A közben zsivajjá terebélyesedett kis beszélgetéseket egy pisszenés vágta el. A lány, aki az előbb kikémlelt az ajtón, most így szólt: – Menjünk ki a parkba!

 

Egy pillanatra bent ragadt minden lélegzet. A bűnös kísértéstől kitágult pupillák izgatottan keresték egymást. Mint valami varázsütésre, anélkül, hogy bárki mondott vagy kérdezett volna bármit is, egyszerre bólintottak, és fojtott vihogással tódultak az ajtó felé.

 

Csak a leghátsó padban ülő kislány tétovázott. Az ajtónál utolsó szemöldökét felhúzva, értetlenül, hívón nézett rá, aztán ő is kilépett. A kislány ettől a mégoly csekély gesztustól felbátorodott, és elhatározta magát: ő is a többiek után ered.

 

Kapkodva kikecmergett a padból, és mintha groteszk vágtát utánozna, a lányok után iramodott. Bal lába ugyanis rövidebb volt a jobbnál. Mire a folyosóra ért, a többiek már a visszfényben fürdő kapunál jártak. Óvatosan sántikált odáig, nehogy sajátos kopogásával felhívja magára a figyelmet.

 

A kapuhoz érve egyre kevesebb erőt, egyre kevesebb elszántságot érzett magában. Amikor kinézett, a többieket már jó messze látta nevetve szaladgálni, fürdőzni a fák lombján gazdagon áttörő tavaszi napfényben. Egyszerre rászakadt az idegenség, a kívülállóság érzése. Nem tudott továbbmenni. Nem mert, és valahogy fizikailag is képtelen volt kilépni az iskola kapuján, mintha nem is ő maga lenne saját mozdulatainak az ura. Lassan könny borította el a szemét, ahogy – életében sokadszor – végignézett magán. Baloldalt egy lábnagyságú mutatóujj, jobboldalt pedig egy középsőujj csupaszlott ki sötétkék iskolai egyenruhája alól.

Az utolsó sütemény

A hagyományőrző esten az asztal közepén egy óriási tálon süteményhalom trónolt súlyosan. Mintha senki nem mert volna hozzányúlni. Senki nem mert az első lenni: hogy nézne az ki, ha nekirontanának az ételnek, mint az állatok?

 

Valami fájdalmas visszaemlékezés folyt a régi szép időkről, amikor végre egy idősebb hölgy megszólalt. – Megkóstolom ezt a szegényt a széléről; úgy látom egy kicsit megégett a széle – monda, és zavart mosollyal bekapott egyet a kivétel nélkül tökéletes diós parányok közül.

 

Az üres csevegés folyt tovább, a szemek titkos mohón pásztázták a süteményeket. Kisvártatva egy újabb hölgy szánta el magát. – Ennek meg letört a széle, úgy látom. Akkor megeszem én – nevetett pirulva, és gyorsan, hogy senki ne láthassa pontosan, piros ajkai mögé varázsolt egy darabot. – Jé, ez mennyivel kisebb – tette hozzá hamar egy úr meglepetést színlelve, és tekintetével mintegy elnézést kérve bekapta a sütit.

 

Egyre nagyobb meglepetésemre ez így ment tovább: mindenki kitalált valamit, amivel lealacsonyíthatta annyira az egyébként hibátlan süteményt, hogy úgy érezze, nem kell falánksága, állatias ösztönei miatt szégyenkeznie. Sorban jöttek a túl kicsi, túl nagy, furcsa formájú, nem elég sötét, nem elég halvány darabok, és a hegyből hamarosan csak egy kis rakás lett, aztán már csak pár árva.

 

Ahogy az ilyen társaságokban lenni szokott, az utolsó darabhoz senki nem mert még csak közelíteni se. A szemekből állati vágy, keserves óhajtás, bűnös kísértés sütött. Kéjes lassúsággal nyújtottam ujjaimat a riadt tekintetek ellenében az utolsó diós parány felé, és megragadtam. Lassan magam elé emeltem, és komótosan körbeforgattam, hogy lássam minden irányból. – Ez a darab egyszerűen tökéletes – suttogtam látszólag magam elé, de valójában a nyilvánosságnak szánva, és csukott szemmel nyitott számba dobtam, és hagytam, hogy az íze szétolvadjon a nyelvemen. Csak az asztal lapján nyugvó bal kezemmel éreztem, ahogy a többiek rándulnak egyet.

Áradjon az élmény

Felhangosítanám a zenét úgy, hogy a mellkasomban érezzem az ütemet, hogy a gerincvelőmben áradjon az élmény, hogy a kinyújtott kezeimmel elérjem a plafon két sarkát. Erre egy szomszéd dörömbölne az ajtómon, mire én lehalkítanám a zenét, ajtót nyitnék, és megkérném, hogy ismételje meg, hogy is ütötte azt a ritmust az ajtó fáján. Ő megismételné. Akkor ezt hallgassa meg – mondanám neki, és betennék egy lüktető, hármasával visszatérő ritmust, mire ő biccentene, hogy igen-igen, de azt mondaná, hogy akkor inkább menjek vele, majd ő mutat nekem valamit. Vele mennék, hallgatnám, és elismerően biccentenék, hogy nem rossz, nem rossz, hagyja csak így, én meg visszamennék, én is nyitva hagynám az ajtómat, ő meg figyelné, hogy mit teszek alá az ő ütemének, aztán csak nevetnénk egymásra az ajtónkból, és amikor az egyik szomszéd sajátos ritmusban kezdene dörömbölni, már végképp látnánk, hogy ezt a napot ajándékba kaptuk.

Süvítés

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Pár napja egy bizonyos sebesség felett süvítő hangot hallok a bringán. Képtelen vagyok lokalizálni, hogy honnan jön. Az egyetlen változás az új csengőm, de azt ellenőriztem: nem onnan jön a hang. Legközelebb még megpróbálom a dolgot rábizonyítani a küllőkre, de ha az sem megy, akkor mégis a bal fülem új keletű légellenállásával állok szemben – aminek az elfogadására mentálisan még nem állok készen.