Szemből

Ha én írnám azoknak a filmeknek a forgatókönyvét, amikben egy, az országúton suhanó autó vezetője hosszasan vizslatja utasát szerelmes, szemrehányó vagy kérdő tekintettel, és így méterek százait teszi meg vakon, a vágást egy szemből érkező nyerges vontatóval oldanám meg.

Szíria, Jordánia

Úgy hallottam, hogy most már tényleg rosszra fordul az idő. Éppen akkor, amikor felújítás miatt elzárták a házban a gázt, így melegvíz és fűtés sincs az elkövetkezendő bő két hétben. Meg aztán az utóbbi időben többször is előfordult velem, hogy a munkahelyemtől térben és időben is távol, rutinszerűen a zsebemhez nyúltam, hogy nálam van-e az adott esetben teljesen felesleges dolgozói belépő kártyám. (És nálam volt).

Szóval minden egy irányba mutat: Húzzak el innen Szíriába és Jordániába.

Ezúttal nem viszek szeszt, mert úgysem vagyok képes néhány napnál tovább folytatni a preventív ivást, inkább majd fosok. (Ez ellen az alkohol sem védett meg végül is egyik utazásom során sem). Olvasni Arthur Koestlertől viszem a Párbeszéd a halállal című regényt. (Eredeti címe a magyar kiadásban csak az alcím rangig vitte: A spanyol testamentum). A telefonomat – a busz utakra és egyéb üresjáratokra, amikor nem lesz kedvem vagy tehetségem olvasni – feltöltöttem metállal, rockkal, ’70-es, ’80-as évekbeli slágerekkel, technoval, klasszikus zenével, és olyanokkal, amikről el sem tudom képzelni, hogy mi lehet a műfajuk.

Persze nem ezektől tervezem jól érezni magam, hanem a naptól, a kultúrától, a történelmi emlékektől, az emberektől, a szokásaiktól, a kajától, a tengertől, meg még majd kiderül, mi mindentől.

Felfelé a lépcsőn

Kálmán és Ede egymás mellett lépkedtek felfelé a lépcsőn. Kálmánnak eszébe jutott, hogy ezúttal ő lesz az udvariasabb, és majd az ajtóban előreengedi Edét. Ezért kicsit szaporázni is kezdte lépteit, hiszen előbb kellett az ajtóhoz érnie, hogy kinyithassa kollégája előtt.

Ede mindeközben azt gondolta, hogy jó lenne, ha most ő lehetne kettejük közül az előzékenyebb, úgyhogy kicsit gyorsított, hogy épp csak annyival előbb érjen az ajtóhoz, hogy ő nyithassa ki kollégájának, és ne megint fordítva történjen.

Így mindketten csak egy lépéssel akarták megelőzni a másikat, de azt a lépést egyre lehetetlenebbnek tűnt a másiké elé helyezni, míg végül az eleinte szinte észrevehetetlen gyorsulást egyre fokozva szabályosan futni kezdtek, aztán már rohanni, vágtatni, és a lépcsőfordulókban már a test-test elleni küzdelemtől sem riadtak vissza, hogy a szűkebb íven fordulhassanak.

A tárgyaló ajtajához végül izzadtan, haragos, eltorzult arccal érkeztek, és ahogy egyszerre kaptak a kilincs felé, egyikük még a másik kézfejébe is belekapott – talán csak véletlenül.

A szobában lévők csak a feltépett ajtó hangjára, és a sérült kézfej tulajdonosának jajdulására kapták fel a fejüket, aztán meglátták a zilált kollégákat is, ahogy – mintegy eszméletre térve – megtorpantak a küszöbnél. Még két ekkora, törtető bunkót életemben nem láttam – gondolta magában mindenki.

Az oroszlán és a kiskutya

Másodikos, azaz nyolc éves voltam, amikor az olvasókönyv szerkesztői gondosságának hála, megismerhettem az oroszlánnak és a kiskutyának az átlagosnál talán kissé szomorkásabb történetét.

A bő féloldalas kis mese szerint történt egyszer, hogy Londonban állatokat mutogattak pénzért, de aki nem akart fizetni, az vihetett kiskutyát, vagy kismacskát is – tápnak. (Miféle emberek ezek az angolok?!). Egy gentleman így is tett: összeszedett egy kiskutyát az utcán, amit rögtön be is dobtak az oroszlán ketrecébe.

A kiskutya a kihívó helyzet hatására eléggé elanyátlanodott, és a sarokba húzódott, illetve felvette a klasszikus megadó pózt. Az oroszlán alaposan megvizsgálta, de nem bántotta, sőt, a vacsorájából is letépett egy darabot a blöki számára, éjszaka pedig már összebújva aludtak.

Az elkövetkezendő egy évben együtt laktak, néha még játszottak is. Azt nem írják, hogy barátok lettek volna, vagy hogy boldogan éltek volna. Maradjunk annyiban, hogy talán nem túlzó a feltételezés, hogy az oroszlán korrekt volt a kiskutyával, és se fizikai erőfölényével nem élt vissza, se erőszakos halállal, vagy bizarr receptekkel kapcsolatos tréfákat nem sütött el kis cellatársának.

Egyszer csak megjelent a kutya „gazdája”, és ki akarta vetetni szeretett kedvencét a ketrecből, de az oroszlán félre nem érthető vizuális és akusztikus jeleit adta, hogy szerinte ez az ötlet úgy hülyeség, ahogy van. (Ezúttal kifizette a belépőt az úr? Vagy most hozott egy macskát, csak azt a jegesmedvének dobták be, de arról az esetről egy másik mese fog szólni majd harmadikban?).

Eddig ívelt felfelé a történet. Az eb ugyanis megbetegedett, és hipp-hopp elpusztult. Erre az oroszlán úgy elszomorodott, hogy keserves bánatában dúlni-fúlni kezdett ketrecében, ahova megnyugtatására bedobtak egy másik kiskutyát. Ekkor vált egyértelművé, hogy – legalábbis a nagymacska oldaláról – igenis igaz barátságról volt szó. Ez onnan is látszott, hogy semennyi energiát nem volt hajlandó a másik kiskutya megismerésébe és megkedvelésébe fektetni, inkább azonnal apró darabokra tépte.

Még öt munkanapot gubbasztott kis barátja teteme mellett, aztán ő is elpusztult.

Na, Andris, most mondd el szépen, hogy mi a tanulsága ennek a mesének. Ha nem sikerül szépen elmondanod… Várj csak! Tiéd az az aranyos, kölyökképű, kajlafülű kutyus, akivel a múltkor láttalak sétálni?

Névsor

A mai napig sem vagyok meggyőződve róla, hogy a kémiatanárom kedvelt engem. Szignifikánsan többször feleltem, mint bárki más az osztályból, és mindig ugyanazzal a felütéssel kezdődött a számonkérés: – Zukowszky, előlem nem bújsz el a névsor végére! Gyere csak ki…

A bélyeggyűjtemény

Nyolc-tíz éves lehettem, amikor egy le nem pecsételt levelezőlapon látott bélyegtől megihletve elhatároztam, gyűjteni fogom a különleges kis papírdarabkákat. Rögtön munkához is láttam: felkutattam minden levelet és képeslapot, leáztattam róluk a bélyeget, és szépen megszárítottam őket.

Kiderült, hogy a bátyám is foglalkozott ilyesmivel jóval korábban, így megörököltem kis gyűjteményét, ami inkább csak indulócsomagnak illett be, de óriási előnye volt, hogy – mivel bátyám jóval idősebb volt nálam – régebbi darabokat tartalmazott. Ez a tényező már az első pillanatokban kiemelte gyűjteményemet osztálytársaiméi közül.

De nem ültem a babérjaimon. Minden lehetőséget megragadtam, hogy újabb darabokhoz jussak, még igen szerény zsebpénzemből is hajlandó voltam arányaiban tetemes összegeket áldozni azért, hogy fejlesszem a gyűjteményemet. Amiből csak tudtam, többre is szert tettem, hogy cserealapot képezhessek belőle. Nem csak a névértéküket, hanem az elérhetőségüket is számításba vettem.

Megtanultam koncentrálni, megtanultam, hogy milyen az, amikor egyre jobban elkezdek érteni valamihez, egyre kevésbé lehet újat mutatni nekem. Aztán épp ellenkezőleg: rájöttem, hogy minél többet tudok, annál világosabb számomra, hogy a még fel nem fedezett világ sokkal tágasabb, mint amit valaha is gondoltam volna.

Erre akkor jöttem rá, amikor először jutottam hozzá távoli országok bélyegeihez. Varázslatos volt az idegen tájak arcait, állatait és tájait az itthoniaktól megszokotthoz képest drámaian eltérő színekben, méretekben és formákban látni.

Két vaskos albumot töltöttem meg kincseimmel, rendezgettem őket, babráltam a köztük lévő távolsággal, újra- és újraszerveztem a mögöttes logikát, ami alapján megtaláltam a helyüket a többihez képest, és mindeközben lassanként, de annál nagyobb örömmel szereztem egy-egy új darabot. Ha külföldit sikerült, annak nagyon örültem, de a cserealap újabb darabjait is nagy szeretettel gondoztam.

Egy péntek este aztán jelentős dolog történt. Az apám valami üzemlátogatás félén volt a posta központjában, és ott egy nagy, vörös, bőrkötéses albumot ajándékoztak neki, telis-tele hatalmas, művészien kidolgozott bélyegekkel, tematikus sorozatokkal és valószínűtlenül nagy, ötven, sőt, százforintos névértékekkel. És én ezt az egészet megkaptam egyszerre.

Soha többet nem szereztem egyetlen bélyeget sem, két albumomat lassan belepte a por, egyre mélyebbre keveredtek a polcomon, a szekrényemben, míg végül nyomuk sem maradt. A nagy, vörös, bőrkötésesnek sem.

Hontalanok és hajléktalanok

Az utcán lépkedve még mindig a hontalanok sorstragédiájáról szóló, döbbenetesen megrázó film hatása alatt álltam. Azon gondolkodtam, hogy én mit tehetnék, hogy segíthetnék. Az előtörni készülő sírás hideg marokkal szorította a torkomat. Még akkor sem jött ki hang rajta, amikor hazaérve a kapualjban lebzselő, gyanús hajléktalanra akartam rákiáltani, hogy hordja el magát.

Elzárta a gázt?

Ilosvai néni kilépett megbarnult kis lakásából, nehézkesen megfordult, és bezárta először a nagy, nyeles kulcsos zárat, aztán a hevederzárat, és végül a biztonságit. Csak ezután csoszogott a lépcső felé. Ott egy kicsit kifújta magát, és megkapaszkodott a korlátban. Fel kellett készülnie a lépcsőzésre. Nem várt sokáig, attól úgysem lesz jobb. A jobb lábával lépett egyet, a ballal pedig követte, majd megint a jobbal, a ballal pedig utána, és így tovább; kezét mindig eggyel lejjebb csúsztatta anélkül, hogy a korlát kifényesedett fáját egy pillanatra is elengedte volna.

Ahogy lefelé lépkedett összeszorított fogakkal koncentrálva, hogy meg ne csússzon, megint azon kezdett el gondolkodni, egy elzárta-e a gázt a fazék alatt. Ez gyakran eszébe szokott jutni. Megpróbált visszaemlékezni, hogy pontosan miket és milyen sorrendben csinált elindulása előtt. Nem rémlett a mozdulat, hogy elzárta volna a gázt. Megállt. Egy kicsit erősebben markolta meg a korlátot. Bal lábát az előnyben lévő jobb mellé zárta. Újra megpróbált visszagondolni, és most úgy emlékezett, mintha mégiscsak elzárta volna. Persze. Hiszen mindig el szokta zárni. Csakhogy, éppen ezért lehet, hogy most nem arra emlékszik, nem az a kép elevenedett meg emlékezetében, hogy most, az imént zárta el, hanem a gáz elzárásának egy általános emléke, a sok elzárás együtt.

Felsóhajtott. Felnézett a lépcsőforduló felé, de a törzsét nem mozdította, csak a fejét. – Laci fiam nagyon meg fog haragudni, ha valami bajt csinálok – gondolta. Mindig mondja, hogy annak a falvédőnek semmi keresnivalója a tűzhely mellett. Hát igaza is van – folytatta félhangosan az elmélkedést. Ahogy fia intő szavai eszébe jutottak, már szinte biztos volt benne, hogy vissza kell mennie. De hát mindig el szokta zárni; igaz, olyan is sokszor volt már, hogy visszament leellenőrizni, de még az ajtóból, nem pedig szinte a lépcsőfordulótól.

Egyszerre sírni lett volna kedve. Alig tud mozogni, cserbenhagyja az emlékezete, megöregedett. A másik kezével is megfogta hát a korlátot, apró mozdulatokkal megfordult, és elindult fölfelé. Két lépcsőfokot ment úgy, hogy a jobb lábát tette előre, majd a balt utána, aztán megpihent, és megismételte a mozdulatsort. Mire felért a lépcsőn, nagyon kimerült. Ennyi erővel, és ennyi idő alatt már lent szokott lenni az utcán, és talán már ki is fújta volna magát egy kicsit. Elővette a kulcscsomóját, és kinyitotta először a biztonsági, utána a hevederzárat, majd azt, amelyiket a nyeles kulcs nyitja. Bement, és rögtön a konyha felé kanyarodott. A falvédőt lebegtette a fazék tetejét emelgető gőz. Ilosvai néni gyorsan elzárta a gázt, és leült a konyhában. Nem volt már kedve elmenni otthonról. Majd megkéri Lacit, hogy hozzon két zsemlét.