Az új értékesítő kolléga

Régóta figyelem az új értékesítő kollégát, és a legkevesebb, amit elmondhatok róla, hogy van benne valami furcsa. Nem tudhatom, hogyan viselkedik az ügyfelekkel, de az értékesítési mutatók őt igazolják, ezt nem vitathatom.

Nekem a legelejétől fogva az volt a benyomásom, hogy a határozottsága, a rámenőssége valahogy több, valahogy más, mint ami a „még megszokottnak mondható” kategóriába beleférne. Én olyan hideg, szinte könyörtelen céltudatosságot láttam a szemében, hogy beleborzongtam. Ennek az embernek van empátiája, de nem valami szentimentális értelemben. Nem. Ő tudja, hogy mit gondol a másik, de ezt „csak” mint kiinduló pontot használja, hogy rákényszeríthesse az akaratát.

Tegnap együtt ebédeltünk (érdekes, hogy az érkezése óta eltelt négy hónapban ez még nem fordult elő). Amit láttam, csak megerősíti a megérzéseimet, de nem lettem okosabb, nem tudom, hogy végső soron mivel állok szemben.

Négyen ültünk az asztalnál. Ő úgy ült le, hogy az egész termet szemmel tarthassa. A széket nem húzta maga alá, inkább csak úgy félig nehézkedett rá. Látszott a combjain, hogy izmai megfeszülnek, bármelyik pillanatban kész felpattanni, vagy nem is tudom mit csinálni. Vastag karjait messze kitolta oldalra, és a tányérja köré fonta, mintha támadástól akarná megvédeni. Evés közben szinte feszengett, időnként alig láthatóan megemelkedett, és a vállát mozdította. Közben ujjai elindultak, hogy az evőeszközt marokra szorítsák (ilyenkor ajka az ínyéről alig észrevehetően felhúzódott), de aztán nem fejezte be egyik mozdulatot sem.

Megfigyeltem még, hogy mindent megevett. Ezt sokan így csinálják – én is. De míg az emberek többsége aszerint halad, hogy mit szeret jobban, hogy a végére maradjon-e a legjobb falat, vagy kell-e neki az összes krumpli, addig ez az ember megint csak úgy tért el a szokásostól, amitől ismét megborzongtam egy kicsit: a tápérték csökkenő sorrendjében fogyasztatta el a húst, a rizst, a szaftot és a savanyúságot. Utána öblös kortyokban megitta a vizeskancsó tartalmának kétharmadát. Ekkor kicsit elernyedt, ránehezedett a székére, hátradőlt, és már csak a szemei nem pihentek; lassan, de fehér foltot nem hagyva pásztázták a termet. Illetve mintha az én még háromnegyed részben sértetlen húsomra is rásandított volna egyszer. De ebben nem vagyok biztos.

Az áramlás részévé válni

Mindig nehéz visszatérni az ilyen egzotikus szabadságokról. Inkább folytattam volna ott, ahol abba kellett hagynom, mert a végére jöttünk bele igazán, erre haza kell jönni, és visszasüppedni azokba a problémákba, amelyek maguktól nem oldódtak meg időközben. Ráadásul az első napokban olyan hatások érnek, mintha itthon lennék idegenben, és pl. Szíriában érteném jobban, hogy mi történik körülöttem.

Szíriában is úgy közlekednek, mint a világ hozzánk hasonló részein kívül mindenhol: tülkölnek, villognak (hogy jelezzék: jövök!), sávval, lámpával nem törődnek, csak előre néznek (mert aki hátulról jön, az úgyis tülköl és/vagy villog), és soha nem állnak meg (mert biztos, hogy van még egy kis hely, ahol előrébb lehet jutni). Ebben a felállásban a gyalogos a legjobban teszi, ha a nagy áramlás részévé válik, lelép az úttestre, és határozott jeleit mutatja, hogy merre akar haladni. Az autósok ezt látják, és ők is kisebb kormánymozdulatokkal jelzik, hogy pl. balról szándékoznak kikerülni, vagy a gáz elvételével, hogy úgy kalkulálnak, hogy át fogok menni előttük, stb. Tehát érezzük egymást, figyeljük egymás mozgását és annak megfelelően alakítjuk a sajátunkat.

Hétfőn reggel – a Földgolyón elfoglalt aktuális pozíciómat, és az engem körülvevő kultúrát egyaránt tévesen felmérve – a fentieknek megfelelően indultam munkába. A zebra előtt tíz méterrel láttam, hogy jön még két autó, majd egy kicsit nagyobb kihagyással egy harmadik. A járda külső szélén haladva elengedtem a két elsőt, aztán leléptem, és srégen az elválasztó vonal felé vettem az irányt, hogy a szemből jövő, épp a zebrától induló kocsit még elengedjem. Az értette is, hogy mire gondolok, de a hátam mögül érkező blokkolva fékezett, noha nem voltam az útjában, csak az úttesten. Fékeztében kiordibált, és hibás tippet adott le édesanyám foglalkozását illetően, majd kövér gázzal átment a zebránál tipródó gyalogosok előtt, hogy hat méterrel később újra intenzíven fékezhessen az ott ácsorgó kocsisor mögött.

Arab számok

Mi úgy tudjuk, hogy arab számokat használunk, de ez nem egészen azt jelenti, amit az ember elsőre gondolna. Tudomásom szerint – a római számokhoz képest – az volt az arab számok bevezetésének két fő hozadéka, hogy megjelent a matematikában prímán hasznosítható tizedes vessző*, és a helyérték fogalma.

Az általunk arab számként ismert számjegyek azonban nem is hasonlítanak azokra, amelyeket maguk az arabok használnak. Szíriában pl. csak ritkán láttuk a nyugati világban ismerteket. További érdekesség, hogy jobbról balra írnak, de a számokat ugyanúgy jegyzik le, ahogy mi. Igaz azért, mert ők azokat is jobbról olvassák*.

* Ezt a kommentekből tudom; itt eredetileg valótlanságok álltak.

Török kávé

Az utazó – főleg, ha pökhendi – hajlamos más országok, a sajátjától eltérő szokásait és produktumait úgy észlelni, mint olyanokat, amik kevésbé sikerültek az otthon megszokottnál. Az ilyen esetek egy jelentős részében egyszerű tévedésről, korlátoltságról, intoleranciáról van szó.

Szíriában és Jordániában is ittunk kávét. Rögtön kiderült, hogy náluk az alapértelmezés az ún. török kávé. Ez úgy készül, hogy az őrölt kávéra lobogó forró vizet locsolnak, majd hagyják leülepedni, és – az utolsó egy-két rövid korty kivételével – kihörpintik.

Magamra nézve szigorú követelménynek tartom, hogy meggyőződjek róla, hogy nem az első bekezdésben említett hibát vétem-e, amikor megítélek valamit. Végiggondoltam tehát a dolgot alaposan, és ki merem jelenteni, hogy nem, nem hibáztam, hanem az objektív valóságról beszélek, amikor azt mondom, hogy a szír és jordán török kávé szar.

A nálunk megszokott, átszűrt kávé aromája nem tud előbújni, brutális, keserű nyersesség hatalmaskodik fölötte, a leülepedés pedig soha nem elég tökéletes. Sajnos tehát ez a módszer olyan technológiai alantasságot, olyan gasztronómiai igénytelenséget testesít meg, ami teljességgel tönkreteszi a kávézásban rejlő lehetőségeket.

Sajnos e két országban nem elégszenek meg ennyivel. Ha jól gondolom, még a pörkölés fázisa környékén – kardamommal kezelik a kávészemeket (A kávészemek furcsa fénye szerintem ettől van; minden más furcsaság pedig azért, mert nem tudok fotózni). A magok erejére jellemző, hogy egy kancsó teába pl. egyetlen széttört szemet kell tenni belőle. Ezzel szemben ezeknél a kávéknál a mértékegység a marék / kancsó lehet. A végeredmény egy olyan főzet, aminél az önkéntelen összerándulást a hirtelen ijedtség követi, hogy az élettel összeegyeztethetetlen vegyszer került az italunkba.

A többiek egyébként nem értenek egyet velem.

Piknik

A Vörös tenger jordániai partján nem kezdődik korán az élet, inkább csak tizenegy óra körül kezdenek szállingózni az emberek. Akkor azonban, nem mondom, hogy kapkodva, de azért minden felesleges időhúzás nélkül munkához látnak.

A pácolt darált húst rejtő zacskóikat kilyuggatják, és fellógatják őket. Miközben a felesleges nedvesség távozik, egy bádogdobozban tüzet raknak, és hamar faszenet csinálnak a beletett fából. Közben előkészítik a húst kebabnak, és már teszik is fel a kis nyársaikon sülni. A nők mindeközben a saláták, szószok, öntetek elkészítésével foglalatoskodnak – szigorúan külön, egy másik napernyő alatt. Időnként egy-egy férfi átmegy valami konkrét dologért, de inkább csak a gyerekek járnak közöttük. A (nukleáris) családoknál más a helyzet: ott együtt vannak, de a munkamegosztás hasonló.

A damaszkuszi Haretna étterem

Az Amman – Damaszkusz buszjáraton egy Szíriában orvoslást hallgató jordán lány ellátott minket pár hasznos információval a szírek fővárosának élvezeti forrásaival kapcsolatban. Az éttermek közül a Haretna nevűt ajánlotta, mint olyat, ahol korrekt áron lehet igen finomat enni.

Az ajánlást elfogadtuk, és az utazás legcsodálatosabb, túlzás nélkül vallásos élményt nyújtó gasztronómiai tapasztalatával lettünk gazdagabbak. Arra számítva, hogy a többiek az utolsó pillanatban visszatartanak majd, fel akartam állni az asztalunk tetejére, hogy sírva-ordítva szavaljak el egy a helyszínen rögtönzendő költeményt a szír-magyar barátságról, mivel azonban a szintén a katartikus élmény eufórikus, de bénító hatása alatt álló utastársaim segítségére a jelek szerint nem számíthattam, végül magam álltam el a kínos helyzet ígéretével terhes szándékomtól.

Ezen a helyen – a nemzetközi hitelválság jelenlegi állása szerint – öt ember mintegy száz dollárnak megfelelő szír fontért egy-egy, kivétel nélkül hibátlan fogásokból (friss gyümölcslé, leves, főétel, gyümölcstál, vízipipa) álló, a halálos adag 71%-ára rúgó mennyiségű ételkölteményt fogyaszthat.

Szemből

Ha én írnám azoknak a filmeknek a forgatókönyvét, amikben egy, az országúton suhanó autó vezetője hosszasan vizslatja utasát szerelmes, szemrehányó vagy kérdő tekintettel, és így méterek százait teszi meg vakon, a vágást egy szemből érkező nyerges vontatóval oldanám meg.

Szíria, Jordánia

Úgy hallottam, hogy most már tényleg rosszra fordul az idő. Éppen akkor, amikor felújítás miatt elzárták a házban a gázt, így melegvíz és fűtés sincs az elkövetkezendő bő két hétben. Meg aztán az utóbbi időben többször is előfordult velem, hogy a munkahelyemtől térben és időben is távol, rutinszerűen a zsebemhez nyúltam, hogy nálam van-e az adott esetben teljesen felesleges dolgozói belépő kártyám. (És nálam volt).

Szóval minden egy irányba mutat: Húzzak el innen Szíriába és Jordániába.

Ezúttal nem viszek szeszt, mert úgysem vagyok képes néhány napnál tovább folytatni a preventív ivást, inkább majd fosok. (Ez ellen az alkohol sem védett meg végül is egyik utazásom során sem). Olvasni Arthur Koestlertől viszem a Párbeszéd a halállal című regényt. (Eredeti címe a magyar kiadásban csak az alcím rangig vitte: A spanyol testamentum). A telefonomat – a busz utakra és egyéb üresjáratokra, amikor nem lesz kedvem vagy tehetségem olvasni – feltöltöttem metállal, rockkal, ’70-es, ’80-as évekbeli slágerekkel, technoval, klasszikus zenével, és olyanokkal, amikről el sem tudom képzelni, hogy mi lehet a műfajuk.

Persze nem ezektől tervezem jól érezni magam, hanem a naptól, a kultúrától, a történelmi emlékektől, az emberektől, a szokásaiktól, a kajától, a tengertől, meg még majd kiderül, mi mindentől.