Üzleti lehetőség

Ma reggel egy késő harmincas urat láttam egy stramm hegyi kerékpárral közeledni. A váz és a vaskos, rücskös kerekek egyaránt elpusztíthatatlanságot sugalltak. Látszott a gépen, hogy egymás után négyen is halálos balesetet szenvedhetnek rajta anélkül, hogy a biciklinek bántódása esne.

A bringás is ennek megfelelően volt felöltözve. Masszív sisak, szélálló dzseki, kopófelületek térdnél és könyöknél.

Aztán, ahogy közelebb ért, arra lettem figyelmes, hogy a gurulásnál szokásos racsni hang helyett fémes búgást hallok. Egy elektromotor dolgozott a sportember helyett!

Mindezt csak azért írom le, hátha olyasvalaki olvassa, aki sársprayt árul: megvan a célközönsége.

Az átváltozás

Rászántam magam, kinyitottam az olvasókönyvet, és olvasni kezdtem: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”. Olyanformán lepődtem meg, hogy szemöldököm ugyan felszaladt, de megszakítás nélkül olvastam tovább. Az legalábbis szokatlan, hogy egy kötelező olvasmány első mondta megdöbbentőbb legyen, mint bármi, amit addig olvastam, és fel sem merül a kérdés, hogy kíváncsi vagyok-e, mi történik azután. Olyan kíváncsi lettem, hogy azonnal a végére akartam járni.

Kafka írása diákkorom egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt. Lenyűgözött. Számtalan érzelmet és reakciót váltott ki belőlem. Először is arra emlékszem, hogy rengeteget röhögtem rajta. A teljességgel szokatlanon, a hihetetlenen, a groteszken nevettem. Ellenem szól, hogy a moziban sem akkor nevetek, amikor a többiek, de mellettem, hogy maga Gregor is elmosolyodik magán, illetve a helyzetén a novella egy korai pontján. Elismerem, hogy a történet alakulásának későbbi szakaszában nem lett volna korrekt ugyanezt elvárni tőle.

Rendkívüli módon élveztem, ahogy a szereplők megküzdenek a kialakult helyzettel, és közben az író szándékai szerint metszetet adnak az emberi természet egymással hadakozó késztetéseiről, arról, hogy ez a gyürkőzés mivé alakul, és nem mellékesen a korabeli társadalmi viszonyokról.

Elképedve láttam, hogy van olyan, hogy egy fiú tartja el az egész családját, a húga pedig minden otthoni teendőt végez, miközben a szülők hisznek benne, hogy ők a mártírok. Nagyon mély benyomást tett rám, hogy Gregor annyira eltökélten akarta törleszteni egyébként erre méltatlan apja adósságát, hogy bogárrá változása sem volt elég ahhoz, hogy feltegye a kezét: most nincs ötletem.

Mélységesen emberi volt – a szó rossz értelmében –, ahogy az apa haragudott a fiára, aki ilyen gyalázatos módon került ki a pénzkeresés terhe alól. Az anya vak kétségbeesése is tanulságos, ahogy mélyen megrázta fia tragédiája, annyira, hogy bármit megtett volna… feltéve, hogy az nem valódi teendő, nem használható segítség.

Ami a társadalmat illeti, arra kitűnő példázatot adott Samsa főnöke, aki egy rövid felvezetés után máris kijátszotta a hatalom kártyáját, és haladéktalanul jelezte Gregornak, hogy olyasvalakinek, mint ő, egyetlen elmulasztott reggel is az egzisztenciális értelemben vett véget jelentheti.

A húga, Grete volt az, aki példát mutatott emberségből, és empátiával viseltetett bátyja iránt, kitalálta gondolatait, teljesítette ki nem mondott kéréseit, noha undorodott testi valójától. Éppen ezért volt mindennél erősebb csúcs-, vagy éppen „mélypontja” az írásnak, hogy ő volt az is, aki megszabadító ideológiát hazudott magának és szüleinek, ami alapján nyugodt lélekkel sorsára hagyhatták családtagjukat: a féreg nem is Gregor.

Számomra egy új világ tárult ki ezzel a novellával. Az abszurd és a hétköznapi határán sodródva jutottunk el egy, a valódi szülői szeretetet nélkülöző család nyomasztó hétköznapjaitól annak szakítópróbájáig, melynek végére a fiú halála árán, és éppen ezért felkavaró módon mégis úgy tűnhet, hogy jobb idők következnek, olyanok, amikre soha nem került volna sor, ha Gregor azon a sorsfordító reggelen is úgy ébred, mint máskor.

Talán ekkor tudatosult bennem: én azokat az irodalmi alkotásokat szeretem, amik nem rágják a számba az egyetlen igazságot, hanem annak tagadhatatlan részleteivel kikövezett úton juttatnak el a végkövetkeztetésig: döntsd el te, hogy neked mi a tanulság.

Igazságtalanság

Farkas, 27 éves debreceni lakos a délelőtti órákban a villamoson jegyének érvényességével kapcsolatban szóváltásba keveredett egy ellenőrrel. A vita tettlegességig fajult, melynek során a fiatal férfi nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket okozott a közlekedési vállalat alkalmazottjának. A rendőrségen tett, részletes beismerő vallomásában elmondta, hogy az eset előtt egy, az indiánokat a XVIII. században ért igazságtalanságokat feldolgozó novelláskötetet olvasott, mely úgy felzaklatta, hogy utólag azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy a villamoson kialakult helyzetet túlreagálta.

Meg is lett az eredménye

Egész korábbi életemben megalapozottan vetették a szememre, hogy nem tudom átengedni magamon, nem hagyom kifejezésre jutni az érzelmeimet. Ezért elhatároztam, hogy ezen változtatok. A sok igyekezetnek és az állhatatosságnak az eltelt évek alatt meg is lett az eredménye. Amikor azonban egy esős délutánon a Perfect Day című dal szövegén meghatódva hangosan felzokogtam a buszon, egyszerre rájöttem, hogy újfajta problémákkal kell szembesülnöm.

Minimalizmus

Tudom, bizonyos szempontból minimalista vagyok. Például nem árasztom el a lakásomat csecsebecsékkel, funkció nélküli tárgyakkal, ha pedig valamiről kiderül, hogy nem jó arra, amit előzőleg elképzeltem, hidegen megválunk egymástól. (A gyönyörködtetést is funkcionálisként tartom számon).

Már egy éve laktam a mostani lakásomban, amikor a cserépkályhámat konvektorra cseréltem. Amikor egy kisebb hibajavításra visszahívtam, a konvektoros azt mondta, hogy úgy állította be a készüléket, hogy kettes fokozaton adjon huszonnégy fokos meleget. Ehhez képest nálam ötösön melegít huszonkettő és félre – jegyeztem meg csak úgy érdekességképpen, ugyanis ezzel az értékkel tökéletesen elégedett voltam. A konvektoros körbenézett, és így szólt: Hát igen. Ez a kettő-huszonnégy berendezett lakásra vonatkozik.

Folyton engem néz

A másik oldalon, két üléssel odébb, velem szemben ül egy ember. Folyton engem néz. Érzem. Persze, amikor feléje fordítom a tekintetemet, ő rögtön elkapja a sajátját. Az a típus, aki mindjárt átlát az emberen. Nincs értelme előtte alakoskodni, szerepet játszani. Neki minden tekintet, minden mozdulat egy beismerés, egy vallomás. Amikor rájön valamire, egészen halványan elmosolyodik, és érzem, hogy dölyfös büszkeségéhez újabb adagot mér hozzá, majd onnantól kezdve még lenézőbben mustrál, mintha tudná, hogy hibáztam, vagy hibázni fogok, de nem szólna semmi esetre sem, aztán megint talál bennem valamit, és erre már szinte bólint, hogy tudta előre azok alapján, amikre korábban bukkant bennem. Csakhogy én is meg tudok egyet s mást mondani az emberekről. Ez például – azon kívül, amit eddig elmondtam róla… Ó. Észrevette, hogy elkezdtem átlátni rajta! Erre most leszáll!

Holnap hajnalban

Amikor Kontrátot megkérdezték, hogy mi az utolsó kívánsága, vészjóslón a tiszt szemébe nézett, és azt mondta, hogy egy hirdetést akar feladni a Harsonában a következő szöveggel: Minden úgy alakul, ahogy terveztük: hajnalban elszakítják láncaikat a Pokol Kutyái.

Az egyenruhás a meglepettség legkisebb jele nélkül felírta a szöveget, és utasította egyik beosztottját, hogy haladéktalanul intézkedjen annak feladásáról. Kontrát ezt látva arra gondolt, hogy mégis egyszerűen harcsapaprikást kellett volna kérnie (sztrapacskával). Másnap hajnalban felakasztották.