Sztrájk

Attól tartok, hogy rengeteg csalódás éri élete során azt a hölgyet, akit ma, a BKV sztrájk napján láttam a buszmegállóban, amint – egyébként minden sürgetés vagy vészhelyzetre utaló arckifejezés nélkül – próbált autókat leinteni. Szeméből ezt olvastam ki: „Tudtam, hogy egy rohadék sem fog megállni”. Igaza volt.

 

Az a lány

Csupa jóakarat volt az a lány. Emlékszem az első napra, amikor hozzánk került. Épp Ervin adott elő – a szokásos módján. Hosszú hatásszüneteket tartott, de olyan furcsán, hogy soha nem tudtuk eldönteni, hogy ezt az előző mondat után, vagy a következő előtt csinálja. A szemeit ilyenkor tágra nyitotta, és lassan, színpadiasan felemelte az állát, csak aztán folytatta mondandóját. Sokat ugrattuk egymást. Kit azzal, hogy mélyíti a hangját, kit meg azzal, hogy ringatózik beszéd közben. Az ő szokásai közül gyakran ez volt ártatlan tréfáink célpontja. Azon a napon sem volt másképp.

De az a lány egyszercsak kiment előre, Ervin mellé, megállt mellette, a vállára tette a kezét, és amolyan tanárnénisen megjátszott, kedves morcossággal az arcán nézett ránk. Magunk sem pontosan tudtuk, hogy miért, de elhallgattunk. Mit fog csinálni, mit fog mondani ez a lány?

Ervinhez fordult, továbbra is a vállán tartva a kezét, és tekintetéből eltűnt a játékos korholás, helyette áradó, óvó szeretet jelent meg a szemeiben. Így szólt hozzá: – Te ugye dadogsz? Mindannyian csöndben maradtunk, és valami hideg, nyirkos érzés siklott végig rajtunk.

– I-igen – mondta Ervin halkan, és nem nyitotta tágra szemeit, hanem lefelé nézett velük, nem emelte fel az állát, hanem mélyen lehajtotta a mellkasára.

A neander-völgyi ember hangjának tudományos igényű rekonstrukciója

Most megint felerősödött az a vissza-visszatérő érzésem, hogy nem jó irányba mennek a dolgok ebben az ún. nyugati civilizációban. Ennyi évszázad hajtás, ennyi kitűnő találmány után végül elfáradtunk. Egyszerűen nem megy tovább, nem lehet már az agyat jobban csúcsra járatni, hevül és sípol minden szinapszis, eltitkolni tervezett, szökött gondolatcsírák jutnak diadalra, mielőtt megállíthatná őket elindítójuk.

Sajnos azt olvastam, hogy tudósok(?) rekonstruálták a neander-völgyi ember hangját. Meghallgattam, és elviselhetetlen fájdalmak fullasztó szorításában dögöljek meg, ha sikerrel jártak, és tényleg ilyen volt a hangjuk.

Azt is írják a neander-völgyiekről, hogy „hangképző szervük […] nem volt alkalmas arra, hogy ugyanazt a magánhangzót különböző hosszúságban ejtsék ki”. Ezt szintén képtelen vagyok elhinni. Nem tudtak ordítani vagy jajdulni, helyette (is) pisszegtek meg csettintettek? A kutyám a beszéd képességének ábrándját évekkel ezelőtt feladta (nekem csak később árulta el), de a mai napig is valósággal játszik a magánhangzók hosszával!

Kiegészítés: Így azért más.

Kiegészítés: Így pedig még inkább más.

Érdekes megfigyelni, ahogy újabb és újabb kezeken megy át az eredeti közlés, hogyan veszti el az értelmét, hogyan válik önmaga torzójává.

Hogy magamat mentsem, legyen úgy, hogy az eredeti bejegyzésem az újságírásra vonatkozik.

A lottónyertes

Szilveszter elképzelhetetlenül gazdag volt. A bölcsességével szerezte a pénzét, meg persze szerencse is kellett hozzá. Végignézte, ahogy nagyszülei és szülei végiggürcölik az életüket, mégsem jutnak semmire. Aztán a saját bőrén is tapasztalta az iskolában, majd kényszervállalkozóként, végül mint egyszerű alkalmazott, hogy nem a jókból, az érdemesekből lesz a sikeres, a gazdag. Sőt. Mintha direkt fordítva működne a világ. Aszerint a mechanizmus szerint, ahogy a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek.

Ahogy így okoskodott, egyre hanyagabbul végezte a munkáját, nem törődött már vele, hogy mit ad ki a kezéből. Arra jutott, hogy csak annyit tesz, hogy épp ki ne rúgják, és elkezd inkább lottózni. Az tiszta sor. Nincs okos, vagy rátermett játékos, nem lehet többet tenni, nem lehet precízebben játszani, mint ahogy mindenki más teszi. Így aztán bánkódni sem lehet rajta, ha a kiváló kitöltés dacára nem övé lett az öttalálatos. Ijesztő lenne ugyan összeszámolni, hogy hány év vánszorgott el ólmos léptekkel, míg végül megütötte a főnyereményt, de végül mégiscsak nyert kétmilliárd forintot.

Persze még aznap felmondott a munkahelyén, kisvártatva vett egy házat medencével és egy 500 lóerős autót, majd még egy házat csak úgy, és általánosságban véve is elkezdte szórni a pénzt, utazgatott, mulatott megállás nélkül, felesleges luxuscikkekre áldozott súlyosabbnál súlyosabb összegeket, újra és újra, majd megint.

Sokan azt gondolhatják önök közül, hogy Szilveszter felelőtlen vagy ostoba volt, hogy nem tanúsított önmérsékletet, vagy hogy csak költötte a pénzt, de nem gondoskodott róla, hogy az fialjon vagy egy vállalkozás alapjait teremtse meg. Nincs igazuk. Szilveszter veszélyes játékot játszott, de tudta, hogy mit csinál. A nagy nyereménye utáni hét péntekén is ellátogatott a lottózóba, ahogy mindig is szokott, és beadta a szelvényét ugyanúgy, mint azelőtt. És így tovább, soha a későbbiekben sem hagyott ki egyetlen hetet sem.

Könnyen szerzett vagyonának nagyjából a végére ért, amikor újra szerencséje lett. Ezúttal hétszáz-milliót nyert. De nem is ez tette igazán boldoggá, hanem az, hogy az elmélete beigazolódni látszott: nem az arra érdemeseké a szerencse, hanem direkt fordítva működik a dolog. Nyilván kitalálták már, hogy a második főnyeremény után sem hagyta abba a lottózást. A négyeseket és egyéb kisebb nyereményeket nem számítva, nyolcvanhat éves korában bekövetkezett haláláig további négy alkalommal vitte el a főnyereményt, egyedülállóként a történelemben. Igaz, a többi lottónyertes rendszerint nem játszik tovább az első nyereménye után. De azok nem is bölcs emberek, nem olyanok, mint Szilveszter volt.