Akkor jössz?

Utálom, amikor szemmel láthatóan készen állok egy megbeszélésre (pl. az arról szóló anyag van a kezemben, és combizmaim 40%-os készültségben feszülnek), majd a fél órát késő kolléga dallamos hangon kérdezi mellettem elhaladva, hogy akkor jövök-e. A kutyám ugyanígy áll a közös programokhoz, de lényeges különbség, hogy neki selymes a szőre.

Őfelsége pincére voltam

Még nem olvastam a könyvet, de biztos vagyok benne, hogy a film készítői pontosan (úgy) értették Hrabalt (ahogy én).

A mesélő sokszor és sokat idéz az eredeti szövegből (legalábbis gondolom, hogy így van, mert nem onnan idézni baromság lenne). De nem csak ettől jó a film. Hanem mert minden jelenetből és minden színészből árad a bájosan egyszerű, de a lényeget meglátó, semmit el nem hallgató, de nem ítélkező tisztaszívű hrabali világlátás.

Végülis nekem úgy tűnik, hogy ez alapján a film alapján meg lehet szeretni Hrabalt. Ha meg már eleve szeretjük, meg lehet tapasztalni, hogy sokan mások is így vannak vele.

Valóság

Azt álmodtam, hogy minden szándékom ellenére, ráadásul anélkül, hogy észrevettem volna, hogy hogyan és mikor, egyszercsak bekerültem egy valóságshowba. Az álom annyira valóságszerű volt, hogy még fél órával felkelés után is szégyenkezésen kaptam magam.

Tajin

A marokkói gulyást tajinnak (ejtsd: tazsin) hívják. Lépten-nyomon ezt lehet kapni, és úgy tűnik, hogy a helyiek is eszik. Az ősi szokások szerint agyagedényben készül, a gyakorlatban hamarabb megvan kuktában.

Kettő plusz egyféle verzióban készül: marha- vagy csirkehússal, illetve hús nélkül. A húst az edény közepére teszik, és középpontosan szimmetrikusan körberakják zöldségekkel: répával, krumplival, olívával, esetleg padlizsánnal, vagy egyéb, a kezük ügyében lévő növénnyel.

Sajnos az elkészítésük során konok következetességgel ragaszkodnak bizonyos hibák elkövetéséhez. Ebből is kettő plusz egy van. A marhahúsnak az esetek döntő többségében még az előtt megkegyelmeznek, hogy omlósra főtt volna. Ezt magabiztosan meg tudják oldani az agyagedényben és a kuktában egyaránt. Hogy a csirkét ilyen módon rontsák el, ahhoz jóformán kapkodni kellene, így inkább azt a módszert választják, hogy fognak egy egész csirkét, aztán valamilyen éles és/vagy súlyos eszközzel lecsapnak belőle egy akkora darabot, amit az edénybe szánnak. Nem válogatnak aszerint, hogy a vendég szimpatikus-e, vagy éppen meg akarják leckéztetni; egyszerűen szerencse dolga, hogy far-hát jut egy kis szárnyával, vagy két comb egy fél mellel. Ahogy sikerült lesújtani.

E két konyhatechnikai trükk után, a továbbiakban a módszer mindkét (plusz egy) esetben azonos: gyakorlatilag nem használnak sót.

Ez az étel annyira elterjedt, és olyan kevés alternatívát kínálnak a kiváltására (pl. kuszkusz marha- vagy csirkehússal, illetve vegetáriánus módon), hogy két hét után – más körülmények között betegesnek számító – vágyódást éreztünk a pizzák, spagettik és hamburgerek(!) után. Hasonló utazásból hazaérkezve ugyan szívesen szoktam visszatérni a megszokott ételeimhez, de az utolsó pillanatig élvezni szoktam a helyi konyhát. Ezúttal nem így történt.

Pincér?

Marakeshben – jó szokásunkhoz híven – megálltunk egy olyan kajáldánál, ahova kizártnak tartottuk, hogy a helyieken kívül bárki más beteszi a lábát. Beültünk az elhanyagolt, zsíros kis helyiségbe, és az étlapként funkcionáló, nylonba csomagolt papírlapot tanulmányoztuk, amikor az étterem vezetője udvariaskodva odalépett hozzánk, és jelezte, hogy sokkal méltóbb lenne hozzánk, ha kiülnénk a délelőtti napra, az étkezde elé, ne üljünk itt a sötétben. Szabadkoztunk, hogy jó ez nekünk itt, de kedves erőszakkal kivitte az asztalunkat, így – székeinket kísérve – végül mégis kiültünk az utcára. A tulajdonos örült.

Arra gondoltunk, hogy ez bizonyára reklám kell, hogy legyen: ahova a kedves, messziről jött vendégek beülnek, az biztos kitűnő hely. Aztán elkezdték felmosni az üzletet. Magyarul egyszerűen útban voltunk.

Nem kis kommunikációs nehézségek árán megrendeltük korai ebédünket, és várni kezdtünk. De jó ideig nem történt semmi. Felénk sem néztek, még a kávékat sem hozták ki. Úgy tűnt, hogy mindenki a takarítás egy-egy részfeladatával van elfoglalva. Közben odajött hozzánk az egyik szomszédos étterem egy alkalmazottja, és azt javasolta, menjünk át hozzá, mert ott finomabb a tajin (helyi specialitás, később, egy másik írásban lesz róla szó) és van kuszkusz. Mondtuk, hogy már elköteleztük magunkat, illetve rendeltünk is. Erre ő azt állította, hogy ezektől ugyan hiába, mert nekik gyakorlatilag semmijük nincs. Kópéságnak tűnt a dolog, de azért ránéztünk a tulajra. Nem cáfolta a képtelen vádat, hanem szomorúan nézett maga elé. Gyanakodni kezdtünk, és végül mégis felálltunk a helyünkről, mire emberünk újabb rendelés felvétellel akart kedveskedni, mintha eddig nem kértünk volna semmit. Általános és kölcsönös értetlenség bontakozott ki, majd megkérte egy az utcán közeledő basic english képes ismerősét, hogy értse meg, mit akarunk. Kiderült, hogy a látszat ellenére a szakács dolgozik az ügyünkön. És csakugyan, hamarosan megkaptuk az ebédünket.

Volt, akinek ízlett a magáé, volt, aki kevésbé volt elégedett. Mikor már egy ideje mindannyiunk szemmel láthatóan végzett a táplálkozással, megjelent egy másik úr, és arckifejezésével és mozdulatával kérdezte, hogy elviheti-e a tányért – rajta a maradékkal. Á intett, hogy igen. Erre az úr egyik kezével megfogta a tányért, a másikkal belemarkolt a kuszkuszba, összenyomta, hogy kisebb helyet foglaljon, és újra belemarkolt, majd az egészet úgy betömte a szájába, hogy oldalt potyogott belőle. A méretes falatban sajnos volt egy korábban rághatatlannak ítél mócsing is. A mozdulatsort párszor megismételte, miközben úgy kémlelt körbe, mint a hét napja nem evett kóborkutya, akinek attól kell tartania, hogy elorozzák zsákmányát. (Öltözéke alapján nem annyira koldus volt, mint inkább az utca középsúlyos értelmi fogyatékosa). Aggodalmában át is szaladt az utca másik oldalára, és riadt tekintettel folytatta a falást, majd mikor végzett, beiramodott egy kapualjba.

Az igazi pincér kissé zavart mosollyal figyelte a történteket, de hagyta, hogy amaz véghezvigye komplett tervét, és csak utána ment oda a tányérért. Aztán összeszedte a mieinket is.

Az igazi pincér kissé zavart mosollyal figyelte a történteket, de hagyta, hogy amaz véghezvigye komplett tervét, és csak utána ment oda a tányérért. Aztán összeszedte a mieinket is.

Lusti

Egy fárasztó, borongós kedd estéjén Bódry László kislánya, fia és felesége szeme láttára, egy kb. húsz másodpercig tartó, szemmel láthatóan erős fájdalommal járó folyamat során kutyává változott. A dolognak nem volt semmilyen előzménye; a férfi nem rajongott a kutyákért, igazából tudomást sem vett róluk soha. Nem voltak az átalakulásnak előjelei sem: nem finomodott a szaglása vagy a hallása, nem érzett különös vonzalmat a lejárt felvágottak iránt, nem kezdett el szőrösödni.

Az egész a nappaliban történt. Pár perce végeztek szokásos kedd esti makaó partijukkal, amikor az apa hirtelen felugrott az asztaltól, és felkiáltott. Először úgy hangzott, mintha mondani akarna valamit, de végül csak egy értelem nélküli, artikulálatlan vonyítás lett belőle. Rögtön ezt követően erősen verejtékezni kezdett, majd, mint akit egy nálánál sokszorta erősebb akarat kényszerít cselekvésre, fájdalmas nyüszítéssel összerogyott, meggörbült a háta, végtagjai ijesztő formát öltöttek, és a melegítő alól kilátszó részeken szemmel láthatóan szőrösödni kezdett. Az imént említett húsz másodperc alatt a teljes folyamat lejátszódott, és László helyén egy német juhászkutyára hasonlító eb ült.

Az átváltozás a testméret tekintetében is tökéletes volt, így a ruha formátlanul lógott a kutyán, aki azt kissé bosszúsan, határozott és gyors mozdulatokkal lerázta magáról, illetve ahol arra volt szükség, egyszerűen kibújt belőle. A család többi tagja mindeközben szoborrá merevedve bámulta a lehetetlen helyzetbe került családfőt . A kislány arca elé kapott kézzel ült, a fiú földbe gyökerezett lábbal állt az asztal másik oldalán, a feleség pedig azt a pillanatot őrizte mozdulatlanságával, amikor segíteni indult a feljajduló férfinak, de rájött, hogy erre nincsenek megfelelő eszközei.

Higgyék el, az ilyesmit nem könnyű feldolgozni. Bódryék még sokáig bámultak némán, majd a pánik jelei kezdtek el mutatkozni a feleségen és a kislányon. Végül a fiú kiabált rájuk, hogy nyugodjanak meg. Mikor az első sokkon túlestek, kicsit tartva a tulajdonképpen idegen kutyától, szólongatni kezdték, hogy “Laci, ne hülyéskedj! Te vagy az? Mi történt?”. De Laci nem válaszolt, csak ült egy helyben egy darabig, figyelte a családot, majd kisvártatva ásított egyet és kisétált az előszobába. A többiek rögtön követték. Azt gondolták, hogy mutatni akar valamit, vagy szüksége van valamire, hogy kommunikálhasson, vagy jelt adhasson, de hamarosan kiderült, hogy a kutya egyszerűen csak körbejárja – ezek szerint számára is új – környezetét. Igaz is. Egy jelet mégis adott, amennyiben felágaskodott a csaphoz és nyalogatni kezdte. Elég lassan, de megértették, hogy mit akar, és egy tálkába vizet töltöttek neki.

Az éjszaka – a körülményekhez képest – nyugalomban telt, bár mindenki ébren virrasztott – kivéve a kutyát, akinek sikerült maradéktalanul ellazulnia és hajnalig aludnia.

***

Reggel mindig együtt vitték sétálni Lustit. Így nevezték el, mert Lacinak mégsem hívhatták; azt valahogy sértőnek, méltatlannak találták. Ugyanakkor ez a név illett a nyugodt habitusú, legszívesebben mindig csak szunyókáló, komótos négylábúra.

Az első napokban felváltva virrasztottak mellette, hátha jelt ad, vagy talán visszaváltozik, vagy valami olyasmit cselekszik, amiből egyértelművé válik, hogy érti, hogy mit beszélnek neki.

Az első hetekben még együtt vitték sétálni naponta négyszer, teljes szabadságot hagytak neki (még nyakörve és póráza sem volt), és sokat játszottak vele; elsősorban labda eldobós-visszahozósat, mert minden igyekezetük és ötletük ellenére be kellett látniuk, hogy végülis ez az egyetlen játék érdekli Lustit.

Másfél hónap múlva ugyan még nem adták fel a reményt, de úgy döntöttek, hogy fel kell arra is készülni, ha most már tartósan kutyaként kívánja élni az életét. Ez jónéhány praktikus dolgot jelent: nyakörvet, pórázt, bolhariasztót, vitamint és kutyatálat kell venni. A póráz csak azért kellett, hogy nehogy baj legyen abból, hogy szabadon jár a kutya, és egy rosszindulatú vagy akár csak a kutyáktól tartó ember feljelenti őket a vonatkozó önkormányzati rendelet megsértése miatt.

***

Tavaszra a kutyás család egy teljes egészében, illetve minden részletében bejáratott életet mondhatott magáénak. De rá kellett jönniük, hogy nincs értelme tovább arra várni, hogy Lusti visszaváltozik Lacivá, hanem most már hosszútávon arra kell berendezkedni, hogy egy egyszerű kutyával kell együtt élniük.

Ahogy ebből a szemszögből kezdték szemlélni a dolgot, be kellett, hogy lássák, Lusti tulajdonképpen egy öntörvényű, szófogadatlan kutya. Most már hibának érezték, hogy az elején hagyták, hogy minden szobába bemehessen és az ágyra is felugorhasson. A közben beszerzett kutyás könyvekben is egyértelműen leírták, hogy ha ilyen bűnösen engedékeny az ember, akkor kutyája menthetetlenül elszemtelenedik, és „szerzett jogai” mellé újabbakat és újabbakat fog követelni magának egészen addig, amíg már egyenesen a falkavezérségig akar jutni!

Egyszóval új időszámítás kezdődött; Lustit meg kellett nevelni – a saját érdekében. Már csak háromszor sétáltatták meg, az esti alkalom pedig inkább csak amolyan egészségügyi kitérő volt. A játékok fokozatosan teljesen elmaradtak, és arra sem kellett már sokat várni, hogy a sétákról hosszas egyezkedések folyjanak, hogy ki miért nem ér rá, ki hányszor vitte már le a héten, ki van soron, stb.

Száz szónak is egy a vége: a nevelési kísérletek rendre kudarcot vallottak. Lusti megátalkodottan rossz kutya volt, nem az a kedves, bújós, hűséges, szófogadó fajta, amit szeretni lehet. Egyre gyakrabban kellett kiabálni vele, egyre szorosabban kellett fogni. Külön gondot jelentettek a macskák, amiknek az üldözése valóságos szenvedélyévé vált, és ennek nem lehetett máshogy – és úgy is csak többé-kevésbé – gátat szabni, mint egy-egy pofonnal.

***

Laci Lustivá változásának első évfordulóján senkinek nem jutott eszébe megemlékezni arról a mindent megváltoztató estéről, vagy Laciról, vagy visszatekinteni az elmúlt esztendőre. Bosszantó, unalmas egyhangúsággal teltek a napok, Lusti már csak két rövidet sétált egy nap, és a viselkedése egyáltalán semmit nem javult.

Egyik nap, amikor a gyerekek nem jöttek haza, és nem is aludtak otthon, a feleség arra ért haza, hogy Lusti alaposan összerondította az előszobát, és nem kímélte a nappali Szíriából származó szőnyegét sem. A nőben elpattant valami. Ordítva zokogott, leakasztotta a pórázt és agyba főbe verte a kutyát, majd amikor már szinte jártányi ereje sem maradt, kitárta a bejárati ajtót és gyűlölettel a szomorú, megrettent Lusti szemébe nézett és azt sziszegte: – Takarodj! Takarodj innen, te mocskos dög, meg ne lássalak többet!

Lusti behúzott farokkal kiinalt a lakásból, de a lépcsőház nyitott kapujánál megállt, és visszanézett. Takarodj! – hangzott az ítélet, mire lehajtotta a fejét és kikullogott a kapun.

***

Egy héttel később a feleség, a fiú és a kislány együtt mentek el a rendőrségre, és bejelentették, hogy eltűnt Bódry László. Soha nem került elő. Ahogy Lusti sem.

A csoda ígérete

A Dades völgyben találtam egy követ. Ha kellő jóindulattal állunk hozzá, azt mondhatjuk, hogy a formája olyan, mint egy sonkáé. Ez már önmagában is ok az elégedettségre és arra, hogy a követ hazahozzam, de ez messze nem minden. A kőnek ugyanis meglehetősen rendhagyó a színösszeállítása. Belseje egészen mély szürke, viszonylag vastag külső héja viszont vidám, narancsos árnyalatú sárga. A színei tehát élesen elütnek egymástól, a kő mégis masszív, megbonthatatlan egységet alkot.

Gondolkodó ember számára kivédhetetlenül merül fel a kérdés: hogy keletkezett? A választ a környéken lépten-nyomon megfigyelhető szamárszar adta meg. Ahogy a kortárs példányokat, azok közül is a kettétörteket megfigyeltem, hasonló kettősséget vettem észre. Belsejük és a nap által tűzött külső héjuk mind állagában, mind színében erősen eltért egymástól. Adódik tehát a munkahipotézis, hogy egy megkövült darab szarról van szó. Ha ez a helyzet, az bizonyítéka egy olyan jelenségnek, sőt olyan végső igazságnak, melynek nagyon szeretnék hinni a létezésében.

De ahogy egyéb köveket is szemügyre vettem, sajnos – egy egyáltalán nem könnyű lelki folyamat során – egy másik lehetőséget kellett elfogadnom. Azt kellett látnom, hogy sok egyszerű, feketés kő mellett léteznek olyanok is, amelyeknek egy vagy két oldalán hasonló sárgás réteg ül. Ezek a kövek ráadásul nem sonka formájúak, hanem élesen tört téglatestek vagy hasábok.

A mozaik akkor állt össze, amikor egy olyan követ is találtunk, aminek fekete alapján jól láthatóan egykori tengeri élőlények mész vázai képezték a sárga réteget. A folyamat tehát – szerintem – a következő: A fekete követ tengeri állatok lepték be, majd üledék képződött belőlük. A Dades völgy korábban egy folyó medre volt, ahol ez a kő alaposan lecsiszolódott, majd egyszercsak eltört. Így alakulhatott ki az én kis leletem.

Nagyon fontosnak tartom ugyanakkor megjegyezni, hogy ez az eset semmiképpen nem bizonyítja azt, hogy a szarban ne lenne benne akár a lehető legnagyobb csoda ígérete.