Turhalmi a kertek alatt sétált haza és csak az utolsó saroknál jött vissza a forgalmasabb utcára, ahol egyébként lakott. Kinyitotta a levélszekrényt, a tartalmát rövid ellenőrzés után egyesével a szemetesbe dobta, majd a nadrágja jobb zsebe fölötti másik, kisebb zsebből elővette kulcsát, és bement a lépcsőházba. A lift a földszinten állt. Turhalmi ezt mindig a különös szerencse jelének tekintette, hiszen állhatna a negyediken is.

Kinyitotta az öreg, nehezen járó ajtót, és belépett. Egykedvűen várta meg, amíg a nehéz vasajtó becsukódik, majd megnyomta a harmadik emeletet jelző gombot. A felvonó rövid hatásszünet után, a tőle megszokott kelletlenséggel indult el. Az ósdi mechanika környezetében valahogy mégis otthonos digitális kijelző szépen sorban mutatta az állomásokat: 1, 2, 3… 4. Ahogy a harmadik emelet lassan süllyedni látszott, Turhalmi a konzolra nézett, hogy ő nyomott-e meg rossz gombot, de semmi más nem világított, csak a megszokott piros kör a hármas szám körül.

Annyi baj legyen – gondolta. Úgyis csak négy emelet van (az ötödik későbbi ráépítés, oda nem visz fel a lift), legrosszabb esetben lesétál egy emeletet. Miközben ezen gondolkodott, egyszercsak azt vette észre, hogy a negyedik emeletet is elhagyták, majd példa nélküli és megmagyarázhatatlan módon a számláló átváltott 5-ösre. Turhalmi egy feladvány megoldására felkért műszaki szakember ábrázatával nyomogatta a hármas gombot, de nem történt semmi változás: a kijelzőn már a 6-os szám volt olvasható. Ez már biztos, hogy a műszer hibája kell, hogy legyen, mert a lift nem hogy nem megy fel a hatodikig, de még emeletből sincs annyi a házban. Zavaró részlet azonban, hogy mégis folyamatosan felfelé tartottak, és látta is a szinteket eltűnni maga alatt.

Közben halk kattanás jelezte, hogy a fülke megállt. Turhalmi meg sem próbálta újra megnyomni a hármast, hanem gyanakvó óvatossággal kilépett a lépcsőházba. Meglepve látta a “III. emelet” feliratot szemben a falon. Ahogy tovább sétált a folyosón, mindent az ismerős helyén és helyzetében talált, mégis furcsa érzés uralkodott el rajta. Ahogy bedugta a kulcsát a zárba, és kinyitotta az ajtót, grillcsirke illata csiklandozta meg az orrát. Ettől aztán mindent elfelejtett, és hangosan köszönt a többieknek. Csak a felesége volt otthon. Egy pillanatra kidugta a fejét a konyhából, ő is köszönt, majd visszaugrott, valami zajos, sistergő műveletet elvégezni.

Turhalmi levette a kabátját, kicsatolta az övét, és oda lépett, ahol a papucsa szokott lenni, de azt nem találta a helyén. – Nem láttad a papucsomat? – kérdezte feleségétől, aki azonban ezt nem hallotta. Válasz híján Turhalmi belépett a szobába, és valósággal megbénult. Saját magát látta a nappaliban, ahogy – körülbelül egy perccel előrébb járva – már felvette a melegítőalsóját, és épp a tévét kapcsolja be.

Minden stimmelt. Nem egy ikertestvér volt, nem egy hasonmás, nem hologram. Diónyivá szűkült a gyomra és visszalépett az ajtófélfához. Mégegyszer körülnézett, de semmi egyéb gyanúsat nem talált. Ahogy jobban szemügyre vette másik magát, egyetlen – azonban számára igencsak jelentős – különbségre lett figyelmes. A másikon az a papucs volt, amit ő még ’81-ben utasított vissza, amikor azt egy volt iskolatársa, aki Algériában dolgozott négy évet, akart neki ajándékozni. Később nagyon megbánta, hogy nem fogadta el a mutatós bőr lábbelit.

Újra elábrándozott ezen az emléken, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy most ennél fontosabb volna kideríteni, hogy mi is történik itt. Ekkor azonban a másik – ahogy magát ismerve az várható is volt – az előszobán át a konyha felé indult, hogy megnézze, hol is tart pontosan a vacsora. Turhalmi ijedt zavarában hangtalanul a bejárati ajtóhoz szökkent, és kisiklott rajta. Ott aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen haza érkezett, semmi oka pont neki bujkálni. Kissé elszégyellte magát, és elcsodálkozott bizarr magatartásán. Elhatározta, hogy a végére jár a dolognak, és a kezében felejtett kulcsot újra a zárba dugta, majd lendületesen kinyitotta az ajtót.

Ahogy balra nézett, rögtön meglátta a megszokott, az imént nem talált, szokványos csatos papucsát. Még körbejárta ugyan a lakást, hogy biztos legyen a dolgában, de ebből a jelből már biztosan tudta, hogy elszalasztotta a lehetőséget a rejtély felderítésére. Közben viszont elkészült a vacsora.

Csak kevesen ismerték fel a valódi jelentését, hogy az országos hírű, egyedülállóan széles repertoárral rendelkező utánzóművész a legtöbbször úgy vezette fel produkcióját, hogy a múltkor az unokaöccse utánzott valakit, és ő most ezt fogja előadni. Pedig pontosan ez volt a helyzet. A tulajdonképpeni művész az égvilágon senkit nem tudott utánozni – kivéve unokaöccsét. Őt viszont bármikor, bármiben. Ha azonban az eredeti hírességet kellett életre keltenie, kivétel nélkül mindig kudarcot vallott. A végeredmény szempontjából egyébként ez az egész mindegy is, csak érdekességként írtam le.

Mária, noha kicsivel több, mint ötven éves volt, valahogy olyan benyomást keltett, mintha nem sokkal harminc alatt lenne. Talán a frizurája tette… De nem: egyszerű félhosszú, hullámos haja volt. Az öltözéke sem volt általában különösebben fiatalos, igaz, nem is öregítette. A mozgásáról sem tudok semmi kor-specifikusat elmondani.

Mindenesetre a lépcsőházban legtöbbször már messziről köszöntem neki, hogy helló. Erre ő mindig rosszallóan megütközött, és rövid, zavart szünet után a napszaknak megfelelően köszönt vissza. Ilyenkor azonnal ötvenes nővé vált valahogy, és én is meglepődtem, hogy hogy tegezhettem le pár pillanattal korábban. Egy idő után megtanultam elnyomni magamban az ösztönösen adódó hozzáállást, és azóta én is jó napottal köszönök neki. Erre aztán hasonló formában, de ha lehet, még erősebb fiatalos kisugárzással, mosolyogva köszön vissza. Én meg nem értem, hogy hogy magázhattam le pár pillanattal korábban.

Ha már azt a rengeteg pénzt, időt és energiát belefeccöltük egy időgép megtervezésébe és kivitelezésébe, ne rontsuk el az egészet egy csak órás egységekben léptetni képes konzol hozzácsatolásával.