Ismerős?

Mentem az utcán, és szembejött valaki, akivel látásból ismerjük egymást. Jó messziről felismertük a másikat, és egymás pillantását is elkaptuk. Aztán ahogy közeledtünk egymás felé, én azt az optimális távolságot vártam elérkezni, amikor már nincs túl messze, de még nincs túl közel ahhoz, hogy köszönjünk egymásnak. Ez az én megérzésem szerint olyan három és másfél méter között lehet. Ő a szemkontaktus felvétele után egyre nagyobb gondot fordított arra, hogy ne csúszhasson hiba abba, ahogy az egyik lábát a másik után rakja, vagy hogy nehogy légy ütközzön a táskája fülének, valamint hogy valamelyik, az utcán haladó autós nehogy ésszerűtlenül korán váltson harmadikba. Szóval nem tudott köszönni, mert annyi mindenre kellett figyelnie. Mert közben az is felmerült, hogy a táskájában benne van-e egy dolog, aminek benne kell lennie, vagy épp nincs-e benne, aminek semmiképpen sem szabadna ott lennie – úgy néz ki, szerencsére ez is rendben volt. Épp ennél a résznél tartott, amikor azt mondtam neki, hogy helló. Ő értelemszerűen nem tudott érdemben reagálni.

Persze ez kívülről úgy néz ki, hogy a két résztvevő megismeri egymást, de aztán nem néznek egymásra, illetve nem kiáltanak 71 méterről, hogy aztán kiüresedett csendben menjenek el egymás mellett, hanem a köztük lévő távolság optimálisra csökkenéséig igyekeznek mindent úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Ez persze általában – de ebben az esetben mindenképpen – nem sikerül egyik félnek sem. A lehetséges négy változat közül most az történt, hogy én köszöntem, ő nem.

Aki azt gondolja, hogy lesre futottam, vagy hogy a másik bunkó volt, vagy éppen én ítéltem meg tévesen az optimális távolságot, vagy pont úgy játszottam rosszul a mi sem történt játékot, hogy a másik jogosan gondolhatta, hogy úgysem fogok köszönni, ezért meglepődött, hogy mégis, de már nem volt ideje reagálni, stb., az helyettesítse be az egész történetet úgy, hogy a szereplők rénszarvasok legyenek.

Velük a főszerepben az egész eseménysor értelmét veszti: érdektelen megfontolásoktól és felesleges cselekvésektől hemzseg. És ez nem azért van, mert a rénszarvasok otrombábbak nálunk, hanem mert igazuk van.

Álomtigris üzenete

Azt álmodtam, hogy valakit vendégül láttam (az álmomban) szobakonyhás lakásomban. A vendégség kicsit kínosra sikeredett, mert egy közepes méretű tigris is velünk volt, és a vadállatokra jellemző teljes érdektelenséget mutatta az udvariassági formulákkal kapcsolatban, azaz folyamatosan a vendégemet vizsgálgatta, szagolgatta, lökdöste. Ő sem örült neki, de engem, házigazdaként, különösen fárasztott a dolog: félpercenként kellett rászólnom, és magamhoz hívnom. Amikor odajött (mert relatíve engedelmes volt), akkor viszont engem akadályozott abban, hogy számomra is ismeretlen célú dolgomat elvégezhessem az óvodások matematika foglalkozásain használatos, kék-piros karton korongokkal. Így mindig el kellett hessegetnem magamtól. Ilyenkor azonban mindig ugyanaz volt a következő ötlete: elkezdte vizsgálgatni, szagolgatni és lökdösni a vendégemet.

Ha az álmok jövőbeni kívánatos cselekedeteink terén is utat mutatnak, akkor ezt az álmot óvatos célzásként értelmezhetem, hogy a lakásban ne tartsak tigrist, és erős figyelmeztetésként, hogy ne foglalkozzak matematikával, akármilyen fondorlatos módon próbál is a közelembe férkőzni.

Hiába, enni kell

Velem szemben lakik egy pár. Visszatérő jelenet, hogy amikor a hozzávetőleg egy szűk tízessel idősebb csaj megjelenik a körfolyosón, kezében egy, a legközelebbi kínaiból hozott kajával, a srác már előre kinyitja az ajtót, és mosolyogva várja a nőt. Amikor az odaér, kiveszi a kezéből a dobozt, sarkon fordul, és bemegy. Partnere pedig utána siet, közben becsukja maga mögött az ajtót.

Hawaii pizza

Tibor csikorgó kerekekkel fordult be az utcába, az étterem termésköves kerítése előtt intenzíven lassított, és még gurulás közben leállította a motort. Az utastérből kiömlő zene hirtelen elhallgatott, ő kipattant, megállt az általa az utcából szabadon hagyott szűk opelnyi sáv közepén, kis terpeszbe állt, mélyet szippantott a friss levegőből, fejkörzéssel roppantott egyet a nyakán, és határozott léptekkel elindult befelé. Az ajtóig vezető kis árnyas lugasban egy kordbársony nadrágos férfi jött szembe. Hiába húzódott le, így is összeütköztek egy kicsit. Az ütközés pillanatában a kordbársonyos összeszorította szemeit, felszisszent egy kicsit – talán a válla fájt –, majd a lugas oldalához lapulva gyors léptekkel a kapuig ment. Ott anélkül, hogy visszanézett volna, megtörölte tenyerét a nadrágjában, és balra eltűnt az utcán.

Tibor – noha soha nem járt még itt, csak Feritől hallott a helyről –, energikusan az ajtóhoz ment, egy pöccintéssel lenyomta a kilincset, majd ököllel belökte. Az ajtó csikorogva lendült a falig. Mikor onnan visszapattant, Tibor már be is lépett, és könyökkel állította meg. A helységben mindenki felkapta a fejét, de azonnal el is kapták tekintetüket, és úgy tettek, mintha észre sem vették volna az érkezőt.

A vendég a jól bevált kis terpeszében megállt egy pillanatra, és körülnézett. Különösen a nőket vette szemügyre, akiken a félelem jelei mutatkoztak az átható, vetkőztető tekintet hatására. (Ebben nem különböztek a férfiaktól). Végül a hátsó sarokban, a pult és a fal találkozásánál lévő asztalt választotta. A pincér éppen félre tudott sasszézni előle, ahogy a kiválasztott helyére ment. Azt a széket szemelte ki a belső sarokban, ahonnan a kijáratot, illetve az egész termet jól beláthatta. Kicsit megemelte az ülőalkalmatosságot, megrángatta több irányba: meggyőződött róla, hogy elég strapabíró. Leült, és a közben tanácstalanul tipródó, kicsit túlsúlyos, megsárgult hónaljú, fehér inget viselő pincért magához intette mutató és középső ujjának két rövid biccentésével. A pincér megállt tőle egy méterre, és groteszk dőléssel próbálta kockázat nélkül tovább csökkenteni a kettejük közötti távolságot. Tibor figyelmen kívül hagyta a feléje nyújtott étlapot, és újra a többi vendéget méregetve, anélkül, hogy a brifkóval kitömött farzsebe és furcsa előrehajlása miatt valószínűtlen formát öltő pincérre pillantott volna, csak ennyit mondott:

– Hozzál két sört, meg egy hawaii pizzát!

– Kérem – válaszolta amaz, és gyorsan eltűnt.

Kisvártatva visszaérkezett a két sörrel az egyik kezében. Az alátétekért nyúlt, de csak az egyikre tudta letenni az egyik korsót, mert a másikat Tibor kivette a kezéből, és kövér kortyokban inni kezdte. A pincér a konyha felé indult, de alig pár métert tett meg, amikor egy hangos Éló-t hallott maga mögül. Hátranézett. Tibor a vendégeket bámulta, és hanyagul az asztal szélére kicsúsztatott üres korsóra mutatott. A pincér sóhajtott egyet, és elvette a korsót. Arra azért figyelt, nehogy flegmának, vagy bosszúsnak tűnjön közben.

Nemsokára megérkezett a pizza is. Tibor azonnal nekilátott; levagdosta a széleit, és gyorsan befalta a közepét. A kést és a villát, ahogy kiejtette a kezéből, szanaszét hagyva, eltolta maga elöl a tányért.

– Éló! – vakkantott újra, és az asztalra dobott egy ötezrest, majd felállt, és halk morajlást hagyva maga után, köszönés nélkül elment.

Kint beszállt az autójába, és kövér gázt adott. Az utca végén még hosszan rádudált egy suzukisra, aki elvett egy darabot az útból azzal, hogy épp harmadszorra, egyre kisebb hittel, próbált meg párhuzamosan beparkolni két másik kocsi közé.

Lengyel kelbimbó

Ervin megállt az étterem kapuja előtt, és tanulmányozni kezdte a terméskővel fedett kőoszlopra, egy kovácsoltvas vitrinbe kitett étlapot. A kínálatot zavarba ejtően bőnek találta, de az árak nem érték el a fájdalomküszöböt, így elhatározta, hogy itt fog megebédelni.

Egy rövid, hűvös, zöldesen derengő lugason kellett keresztülmennie, hogy elérje a kékre mázolt, itt-ott tejüveggel sejtelmessé varázsolt ajtót. Ahogy a kilincset megfogta, az a vártnál kisebb ellenállást fejtett ki, és hirtelen kicsúszott izzadt tenyeréből, hogy rögtön egy nagy csattanással vágódjon vissza. Az ajtó, fülsiketítő nyikorgástól kísérve, teljesen kinyílt. Bentről hirtelen mindenki felé fordult, és elhallgatott. Ervinnek földbe gyökerezett a lába, arcából kifutott a vér. Hirtelen elhatározta, hogy inkább mégsem lép be. Ekkor azonban összeakadt a tekintete a felé igyekvő pincérével; nem volt mit tenni, most már be kellett menni.

Az enyhén túlsúlyos, zsíros bőrű, a hónaljánál megsárgult inget, és egy brifkóval formátlanra tömött farzsebű, fekete nadrágot viselő pincér egy szó nélkül kísérte a vendégek tulajdonképpen megfejthetetlen, de alapvetően gúnyosnak látszó tekinteteinek kereszttüzében, egészen a leghátsó asztalig. Ott kihúzott egy széket. Azt, amelyik félig a fal, félig a pult felé nézett. Ervin rövid tétovázás után leült. A pincér elé tett egy csukott, fordított étlapot, és egy évtizedes rutinnal rendelkező dohányos hangján, szenvtelenül kérdezte:

– Mit hozhatok inni?

– Öö… E… egy ásványvizet kérek – mondta, és kezét kordbársony nadrágjába akarta törölni, de végül csak rátette nyitott tenyerét, és úgy itatta fel a verejtékcseppeket. A pincér lusta léptekkel elballagott.

– Buborék menteset… – tette hozzá kicsit megkésve, de a pincér meg se rezzent, nem is lassított. – Vagy hát végül is mindegy – motyogta maga elé, bár tudta, hogy a szénsavtól megint égni fog a gyomra. Nem baj, akkor legfeljebb nem iszik, hanem valami levesfélét választ. Igen. Sőt, így két legyet üthet egy csapásra: folyadékhoz is jut, meg jól is lakik, a vizet meg hazaviszi majd, ott kihajtja belőle a buborékokat, és az éjjeli szekrényére teszi.

Elkezdte tanulmányozni az étlapot, akkurátusan végigolvasott mindent: a fantázianeveket, a főbb összetevőket, az árakat. Pár helyesírási hibát is talált. Ettől egy kicsit jobb kedvre derült, és elégedetten hátradőlt a székében. Jó pár percet tölthetett így, hüvelykujjat ágyékánál a nadrágja és hasa közé süllyesztve, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy azt végül nem találta ki, hogy mit is szeretne enni. Ebben a pillanatban a pincér árnyéka vetődött rá; és az asztalon koppant a szénsavas ásványvíz.

– Gondolom sikerült választani. – hangzott az árnyék tulajdonosa felől. A pincér tollával koppantott egyet a jegyzettömbjén, és kifejezéstelen arccal, mélyen Ervin szemébe nézett. A férfit olyan érzés töltötte el, mintha egy komplett iskola történelemversenyen való továbbjutása múlna a válaszán, és ügyetlen mozdulattal a lapok közé erőltette az erre a célra legkevésbé alkalmas hüvelykujját, és zavartan felolvasta az első szeme elé kerülő étel nevét.

– Lengyel kelbimbó… – mormogta egyre halkuló, egyre bizonytalanabb hangon. A pincérnek alig látható, talán nem is valódi(?) mosoly futott át az arcán, és egy bólintással nyugtázta a rendelést.

Valószínűtlenül rövid idő alatt megérkezett az étel. Ázott zsemlemorzsa alól gőzölgő, főtt kelbimbók nevettek rá a tányérból, legalább húszan. Először úgy érezte, hogy kétségbe fog esni, de aztán megszorította a villát, és egyesével elkezdte enni őket. Sorban a szájába vette mindegyiket, csak párat harapott rajtuk, és ahogy lehetett, lenyelte őket. A prézliből csak annyit evett, amennyi a hírhedt zöldségre ragadt. Végül az utolsó darabig mindet letuszkolta a torkán. Aztán elhatározta, hogy legközelebb – persze egy másik, normális helyen – két sört fog inni, aztán eszik egy gulyást, és lefojtja egy vörösboros szarvas pörkölttel.

Tájékozottság nemzetközi ügyekben

Most olvasom, hogy egy ausztrál csóka, valószínűleg szerelmi bánata miatt, a kínai légtérben fenyegette meg robbantással az őt is szállító repülőgépet, ami így kényszerleszállást hajtott végre. Az ottani törvények szerint öt évet is kaphat erre az ötletére. Nyilván soha nem érdekelte az emberi jogok állása a nagy múltú ázsiai országban, így nem is hallott vagy olvasott a témáról. Most résztvevő-megfigyelőként nyerhet rálátást az egyik részhalmaz jellegű tudományterültre: a börtönviszonyokra.

Írás

Egy megbeszélésen V jegyzetelte, hogy melyik dokumentummal mi lesz a teendő; hol kell kiegészíteni, stb. Egy idő után a betűi furcsán elgörbültek, leginkább annak az óvodás gyereknek az írás tanulás előtti próbálkozására hasonlítottak, aki az anyjának addig mutogatja, hogy mit írt, amíg az a kimerültségtől azt nem mondja, hogy ez szóról szóra a csoportosan is kihúzhatatlan répa meséje.

Mivel V írástudó, és az arcáról nem lehetett a kimerültségnek ilyen előrehaladott stádiumát megállapítani, rögtön megsejtettem, hogy ismeri a gyorsírást. Vagy tényleg elment a kedve az írogatástól, és blöffölt egy látványosat, aztán meglátja, hogy mire tud majd asszociálni a „karcolatából”.

Békésszentandrás

Jó pár éve a Körös egy holtágánál töltöttem pár nyári napot. A hosszúkás, a vízpart felé enyhén lejtő, füves telken igazi lakóépület nem volt, csak egy-két sátor, illetve egy kamraszerűség, ami konyhaként szolgált. A folyóban annyi hínár volt, amennyi fizikailag belefért, de ez egyáltalán nem csökkentette az élvezeti értékét, mert alapvetően amúgy sem úszásra használtuk, hanem gumilabdára ültünk, és azzal pont annyira süllyedtünk le, hogy a fejünk kilátsszon, de a testünk a tűző naphoz képest kellemes hűvösben legyen. Szóval meditálással, grillezéssel, és bográcsozással múlattuk az időt.

Estére megérkeztek a szúnyogok. Elképesztő számban jelentek meg, és olyanoknak sem adtak felmentést, akik addigi életük során szúnyog rezisztensként tartották számon magukat. (Én nem gondoltam soha ilyesmit magamról). Elkeseredett küzdelem kezdődött a rovarok és a humanoidok között: mi csapkodással, füsttel és szúnyogriasztóval harcoltunk, ők meg a létszám trükköt vetették be, illetve állhatatosságban is komoly teljesítményt tettek le az asztalra.

Éjszaka nekem a konyha padlója jutott egy polifoammal, meg a hálózsákommal. Az ajtó csukható volt, és ezt a tulajdonságát ki is használtam. Az egyik falon volt egy kis ventilátor, ami kifelé hajtotta a levegőt. Talán nem meséltem el a házigazdáimnak, hogy gyerekkorom második felét egy olyan utcában lévő lakásban töltöttem, ahol az egyébként is nagy forgalom tortáján a két becsatlakozó út jelentette a habot, az ablak alatti, illetve a szemközti oldalon elhelyezett buszmegálló pedig azon a kis meggyecskét. Így aztán alig hogy elpilledtem, a kedvemért kikapcsolták a zajosnak ítélt kis propellert, ami azt eredményezte, hogy a szúnyogoknak minimális nehézségbe sem ütközött, hogy éjjel csoportosan rajtam üssenek.

Az elkövetkezendő napokban, többek között a Csillaghegyi strandon, ízelítőt kaptam abból, hogy milyen lehet egy egzotikus bőrbetegség kényszerű tulajdonosának lenni: a két lábfejemen összeszámolt 140, kis alapterületű, de éles határokkal szegélyezett, mélyvörös szúnyogcsípést látva, az ÁNTSZ nyugalmazott beutaltjai torok száradással és szapora légzéssel reagáltak.

Alvás

Ha jól tudom, a mai napig nem 100%-ig tisztázott, hogy miért alszik az ember – meg a többiek. Annyi biztos, hogy a szervezet félreérthetetlenül jelzi, ha aludni kéne, egy idő után pedig automatikusan megkezdi a feladat végrehajtását. Hallottam olyan elméletekről, hogy az éjszakai és nappali állatok egymástól való elválasztására szolgál az alvás; olyanról, hogy az izmok nagy részének van szüksége pihenésre (a szívizomnak, illetve a légzésben résztvevőknek érthetően keserű a szájíze); meg olyanról, hogy az agynak kell szünetet tartania, illetve az ébren töltött órák információit megfelelően elrendezni a memóriában. Egy másik(?) elmélet szerint az álom ez utóbbi folyamat mellékterméke.

Szombaton úgy jött ki a lépés, hogy a hétvégén megszokottnál kicsit korábban, 9 körül keltem fel, a napot átlagos aktivitási szinten töltöttem egészen estig, amikortól egy zenés-táncos összejövetelen vettem részt aktívan – pl. gyors és ütemes, általam táncként meghatározott mozgás végzésével. Az alvás gondolata nem merült fel érdemben, másnap pedig sokkal melegebb lett az alvásra kellemesnél, illetve kalkulálni kellett a hazautazás időzítésével is.

A vasárnap bő felében – amiből pár óra vezetéssel telt – már csak az hiányzott az elalváshoz, hogy a végső belenyugvásomat adjam, illetve a testhelyzetem ne legyen teljesen alkalmatlan az álomba merülésre: pl. ne legyek fejjel lefelé, a bal térdízületemnél kampóra akasztva.

Hazaérkezve, a testem ezirányú jelzéseit helyesen értelmezve, elmentem WC-re, majd az életösztön túlműködése miatt ittam nyolc korty vizet, a józan ítélőképesség alulműködése okán pedig lezuhanyoztam. Nem sokkal délután öt után lefeküdtem aludni, és ma reggel hétig (az tizennégy óra) kómaszerű mélységben aludtam, így sem a viharról nem sikerült első kézből benyomásokat szereznem, sem az alvás biológiai hátterének feltárásában nem jutottam előrébb.