Piacgazdaság

Az alábbi egy 2004-ben, valóban lefolytatott telefonbeszélgetés nem szószerinti szövege.

– Tessék, Kotzler.

– Jó napot kívánok, az interneten olvastam a hirdetését a parkettázással kapcsolatban. Erről szeretnék részletesebben érdeklődni.

– Kérem. Ha pesti, holnap délután ki tudok menni magához.

– Rendben. Akkor ötkor találkozzunk a Veréb utca 9/a előtt. Lent leszek; a kapucsengő nem működik.

– Megbeszéltük. A kiszállás 3500 Ft lesz.

– Tessék?

– 3500 Ft lesz a kiszállás.

– De hát egyelőre csak arról lenne szó, hogy megnézze, hogy konkrétan mit lehet kezdeni a parkettával, illetve hogy mennyiért vállalná a rendbetételét. Vagy Ön pénzt kér azért, hogy kijöjjön, és árajánlatot adjon?

– Igen. Nézze uram! Számtalanszor belefutottam már olyanba, hogy kéne az ügyfélnek valami, felhív, kibumlizok a csúcsforgalomban, mondok egy árat, aztán kiderül, hogy boldog-boldogtalan ingyen járkál ki, aztán még olcsóbban el is vállalja!

Carpe diem

B. Róza olyan ember volt, aki nem aggódott a jövő miatt. A mának élt, és azt vallotta, hogy a nehézségekre elég akkor gondolni, amikor azok bekövetkeznek. Az érettségi napját megelőző vasárnapot is életfilozófiájának megfelelően töltötte, majd hétfőn reggel bement az iskolába. A terem jóformán klubhelyiségnek volt berendezve, az összetolt asztalokon szendvicsek és üdítők sorakoztak. A kedélyes beszélgetéseket az osztályfőnök hivatalos hangja szakította meg. Ismertette a beosztást, hogy ki melyik nap szenvedi el az érettségit.

B. Rózát felkészületlenül érte, amikor hallotta, hogy – csakúgy, mint az abc-ben – az első csoportba került. A megdöbbenése pánikreakcióba csapott át, amikor másodpercekkel később megtudta, hogy az imént hallottak következményei azonnali hatályúak: a többiek hazamehetnek, neki viszont maradnia kell, sőt, az első trióba tartozik. Elfehéredett, ajka kiszáradt, ujjai kihűltek. A tanárnő kedvesen átkarolta, hogy a helyes irány felé vezesse, de ő egyetlen mozdulattal kisiklott a fogásból, és a végleges döntés bizonyosságával mondta, hogy ő semmiképpen nem megy be érettségizni. Ildikó néni elnézően mosolygott, újra karon fogta Rózát, aki újra, az előbbinél jóval határozottabb mozdulattal kitépte magát a szorításból. Erre már Erika néni is odalépett, és a két pedagógus együtt ragadta meg a lányt, akinek szeméből olyan irracionális rettegés sugárzott, mintha vágóhídra vinnék. Minden erejével próbált a padlóhoz ragadni, de csak húzták lassan kifelé, és egyre kijjebb. A küszöbnél egyikük mögé került, és taszított rajta egyet, de ő el tudta kapni az ajtófélfát, és elfehéredő ujjakkal, démoni erővel szorította. Nem tudták többé elmozdítani, már kommunikálni sem lehetett vele. Csak akkor nyugodott meg, amikor elengedték, és megsimogatták a fejét, hogy semmi baj, nyugodjon meg, végül is nem kell feltétlenül most bemenni, áttehetik a holnapi csoportba is.

Az egész jelenet nem tartott tovább fél percnél. Mindenki döbbenten bámulta az eseményeket, nemhogy cselekedni, de még csak szólni sem tudott senki. A szintén az első csoportba sorolt A. Adrienn volt az egyetlen kivétel. Ahogy a kijárat felszabadult, lassú, kimért léptekkel, feltűnés nélkül kisétált a teremből. Soha nem jött vissza, és soha nem érettségizett le.

Gardaland

A világ szerencsésebbik részen vannak vidámparkok, a szerencsések közül az elsőkben pedig ezek jók, és az egyébként nem kimondottan olcsó belépő ellenében, elég sok instrumentumot lehet használni. A nővéremmel, a sógorommal és két unokaöcsémmel az olasz, Garda tó környéki Gardalandban jártam ’92-ben. Ez volt az első nagypályás vidámparki élményem.

A belépés után nem tudtuk nem észrevenni a panelház magasságú hullámvasutat. Mivel a két unokaöcsém testtömege és magassága még összeszorozva sem érte el a szabályok szerinti biztonsági minimumot, a sógorommal álltunk be a sorba. (Ekkor még nem volt biztos, hogy a gyerekek maradandó lelki károsodás nélkül vészelik át ezt a próbatételt). Pár percen belül sorra kerültünk, és beülhettünk a vasút egyik relatíve elöl lévő kocsijába. Innentől kezdve semmi különleges nem történt ahhoz képest, hogy hogy működik egy jó hullámvasút, de az én korábbi tapasztalataimhoz képest a csodával volt határos, ami ránk várt. Tehát 45 fokban felhúztak minket valami ésszerűtlen magasságba, ott egy rövid vízszintes szakasz után élesen balra fordultunk, majd a szabadeséssel határos zuhanásba kezdtünk. Innen – már nem emlékszem, milyen sorrendben – egy spirál és egy ördögkanyar következett. Valahol ezek között ocsúdtam fel annyira a boldog röhögőgörcsömből, hogy át tudtam nézni a mellettem ülő sógoromra. Ő épp ekkor ocsúdott fel annyira a boldog röhögő görcséből, hogy át tudott nézni rám, hogy nekem hogy tetszik a mutatvány. Ettől aztán annyira röhögni kezdünk, hogy az nekem – legalábbis ideiglenesen – a látásom kárára ment, mert egyrészt ömlött a könnyem, másrészt elég nagy volt a kockázata annak, hogy a fokozott rekeszizom működéstől esetleg kiugrik egyik, vagy mindkét szemem, így csak résnyire tarthattam nyitva őket. Egyrészt azért, hogy még behatóbb vizuális élményhez jussunk, másrészt lelkiismeretességből, még mentünk vagy négy-öt kört.

Tej időre

Ma reggel annyit kellett várnom a kávémhoz a tejre (amit kétliteres kancsókban szoktak a pultra tenni), hogy a rendelkezésemre álló információk alapján kénytelen vagyok azt gondolni, hogy a szóban forgó folyadékot, valami ellentmondásos belső szabályozás okán, csak szájjal nyitható, 0,33-as ólom dobozokban tárolják, valahol az épületen kívül.

Hetedik

Emlékszem a ’80-as évekből a Vers mindenkinek sorozatra, amit a köznyelv csak büntetőversnek hívott. Több millió tévénézővel együtt, én ez utóbbi kategória szerint éltem meg a sorozatot. Híres színészek adták elő híres költők verseit, de olyan – a szó rossz értelmében vett – rutinnal, hogy ha vidám sorok következtek, akkor mosolygósan szavaltak, ha haragos rész, akkor dühösen. Ezen kívül a hangerejüket is tudták szabályozni, és természetes körülmények között elő nem forduló arcokat tudtak vágni. Ez mind olyan készség, amit a cerkófok nagy többsége is magáénak tudhat – igaz, a beszédhang-képzés már áthághatatlan akadályt jelent számukra, így nem bizonyíthatják versolvasói rátermettségüket.

Egyetlen hitelesen előadott költeményre emlékszem életemben: A hetedikre – Hobo előadásában. Nem is tudok róla, hogy akár egyetlen cerkóf is megpróbálta volna utánacsinálni.

Szelektív hulladékgyűjtés

Vannak olyan, alapvetően papírból készült nyomtatványok (pl. étkezési jegyek), amelyek fő alapanyagukon kívül valamilyen fémötvözetet is tartalmaznak. Ezeket nem dobhatjuk egyszerűen a papírhulladékok közé, hiszen a szelektív hulladékgyűjtésnek éppen az a lényege, hogy pl. a papírból újra papír készüljön. Márpedig, ha a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán kisebb-nagyobb mennyiségű, újrapapír alapú bizonyítékot kell megennünk, annak amúgy is erős kellemetlen jellege tovább erősödik a fém és az amalgám tömésünk találkozásakor. Még talán ennél is kellemetlenebb következményekkel számolhatnak azok, akiknek az ánuszába műhold-vevő berendezést telepítettek, hiszen a WC papírba keveredő fémszál, az elektromos kisülés lehetőségén túl, az üzemzavar, vagy enyhébb esetben, a hibás adattovábbítás kockázatát is magában hordozza.

Hátra arc

Kankutyáknál előfordul, hogy okkal, vagy ok nélkül neheztelnek egymásra, és adott esetben a tettlegességig is hajlandók elmenni, hogy az egymáshoz képesti hierarchikus elhelyezkedésükkel kapcsolatos nézetkülönbséget megnyugtatóan rendezzék. Az ilyen viták sokszor a gazdák számára is kellemetlenségekkel járnak, ezért igyekeznek elkerülni, illetve megakadályozni a hasonló helyzetek kialakulását.

Ha egy utcán megy egymással szemben a két ellenérdekelt pár, általában sima az ügy, mert egyszerűen kissé növelt oldaltávolságot tartva kell elsétálni egymás mellett, és a kiélezett helyzet nem tart tovább pár másodpercnél. Hacsak az egyik gazda nem azt az alacsony kreativitási szintű, szubmisszív ösztönreakciót tanúsítja, amit még a rajzfilmfiguráknak is csak egy részétől tartunk elfogadhatónak, hogy hirtelen sarkon fordul, és a 3-11 méter távolságot kétségbesetten tartva igyekszik az ég alja felé, hátrafelé húzó kutyáját maga után rángatva.

Szabadtéri színpad

Most már megfigyelés alatt fogom tartani a Szabadság-hidat, annyi kis érdekességet tapasztalok arrafelé. A napokban láttam ott egy, a derekánál szinte derékszögben meggörnyedt, kendős, kolduló öregasszonyt, a helyrehozhatatlan reménytelenséget tökéletesen kifejező testbeszéddel és bokáig érő, mélybarna, de tiszta kabáttal. Úgy látom, főleg turistáktól kap alamizsnát. Annyira hiteles a játéka, hogy hiába látszik tisztán a kezén, hogy nincs még harmincöt éves, még fel is pillanthat az egyébként kortalan, de szintén alapvetően fiatal arcával: az adakozók agya figyelmen kívül hagyja a korábban tapasztaltakkal össze nem egyeztethető információt.

Ismerős?

Mentem az utcán, és szembejött valaki, akivel látásból ismerjük egymást. Jó messziről felismertük a másikat, és egymás pillantását is elkaptuk. Aztán ahogy közeledtünk egymás felé, én azt az optimális távolságot vártam elérkezni, amikor már nincs túl messze, de még nincs túl közel ahhoz, hogy köszönjünk egymásnak. Ez az én megérzésem szerint olyan három és másfél méter között lehet. Ő a szemkontaktus felvétele után egyre nagyobb gondot fordított arra, hogy ne csúszhasson hiba abba, ahogy az egyik lábát a másik után rakja, vagy hogy nehogy légy ütközzön a táskája fülének, valamint hogy valamelyik, az utcán haladó autós nehogy ésszerűtlenül korán váltson harmadikba. Szóval nem tudott köszönni, mert annyi mindenre kellett figyelnie. Mert közben az is felmerült, hogy a táskájában benne van-e egy dolog, aminek benne kell lennie, vagy épp nincs-e benne, aminek semmiképpen sem szabadna ott lennie – úgy néz ki, szerencsére ez is rendben volt. Épp ennél a résznél tartott, amikor azt mondtam neki, hogy helló. Ő értelemszerűen nem tudott érdemben reagálni.

Persze ez kívülről úgy néz ki, hogy a két résztvevő megismeri egymást, de aztán nem néznek egymásra, illetve nem kiáltanak 71 méterről, hogy aztán kiüresedett csendben menjenek el egymás mellett, hanem a köztük lévő távolság optimálisra csökkenéséig igyekeznek mindent úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Ez persze általában – de ebben az esetben mindenképpen – nem sikerül egyik félnek sem. A lehetséges négy változat közül most az történt, hogy én köszöntem, ő nem.

Aki azt gondolja, hogy lesre futottam, vagy hogy a másik bunkó volt, vagy éppen én ítéltem meg tévesen az optimális távolságot, vagy pont úgy játszottam rosszul a mi sem történt játékot, hogy a másik jogosan gondolhatta, hogy úgysem fogok köszönni, ezért meglepődött, hogy mégis, de már nem volt ideje reagálni, stb., az helyettesítse be az egész történetet úgy, hogy a szereplők rénszarvasok legyenek.

Velük a főszerepben az egész eseménysor értelmét veszti: érdektelen megfontolásoktól és felesleges cselekvésektől hemzseg. És ez nem azért van, mert a rénszarvasok otrombábbak nálunk, hanem mert igazuk van.