A rendelkezésére álló negyvenöt perc alatt építsen fel „alfahím” pozíciót a kisteremben lévő, a zarófeladatba  be nem avatott társaság körében úgy, hogy beszédében – az alábbi példa szerint – a kemény mássalhangzókat azok egy lágyabb változatával helyettesíti.

Példa:

Aszt peszéli már asz ekész fáros, hoty újra tüpörök a panta [satöppi, satöppi]

Kismester G jó húsz méterrel előttem szaglászott, amikor teljesen váratlanul egy tízévesnek kinéző fiú után iramodott. A fiú visítva menekült, Kismester G pedig centikre a térdhajlata mögött csattogtatta a fogait.

Azonnal ráordítottam, és rohanni kezdtem utána, de az idegtépő jelenet még jó pár, óráknak tűnő másodpercig folytatódott. Közben a fiú anyja is felpattant a padról, és azonos irányba futott. A térköves úton találkoztunk, Kismester G épp visszatért hozzám, úgyhogy azonnal pórázra vettem, és először csak annyit tudtam mondani, hogy bocsánat, majd hogy nagyon sajnálom.

A gyerek anyja legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem volt felindult, de én természetesen szükségét éreztem, hogy tovább magyarázkodjak. Újból bocsánatot kértem, és kifejtettem, hogy ilyen még soha nem történt, és így aztán én sem értem, hogy most mégis miért.

Közben a srác is közelebb merészkedett. Talán a bocsánatkérésemen felbátorodva, kissé neheztelően nézett rám, én pedig zavaromban tovább folytattam a magyarázkodást azzal, hogy igazmondó emberként el kell ismernem, hogy Kismester G, noha nagyon szeretetteljesen viselkedik kislányokkal, nem igazán kedveli a rossz, illetve rossz tanuló fiúkat – majd gyorsan hozzátettem, hogy ezzel persze nem akarok semmire utalni, ez nem magyarázat semmire, magam is csak csapongok a feltörő gondolatok között. Nem is tudtam, hogy mi többet, vagy mi értelmeset mondhatnék még, sőt, úgy éreztem, hogy már ez sem volt helyénvaló, csak hülyeségeket beszélek zavaromban. Ekkor azonban feltűnt, hogy a fiúnak nem csak az arckifejezése, de az egész testtartása is megváltozott. A korábbi neheztelő-vádló alapállásból valahogy kisebbre húzta össze magát, a fejét lehajtotta. Még egy furcsa pillantást is elkaptam közte és az anyja között, majd a srác motyogva, se nem igazán az anyjának, se nem igazán nekem címezve, cérnahangon elismerte, hogy bizony környezetismeretből kapott egy kettest a hét elején, amit „elfelejtett” otthon elmondani.

Valami megváltozott. Képtelen vagyok kialudni magam. Igazából aludni is képtelen vagyok. A korábbi magabiztosságom, hogy ura vagyok a helyzetnek, hogy jól gazdálkodom azzal, amit az élet elém tett, teljes egészében a múlté. A helyét átvette az állandó szorongás, a meg nem értettség érzése, a paranoia.

Nyilván nem segít, hogy hajnalban kezdek, és sokszor éjszaka meg hétvégén is dolgoznom kell, de ez csak praktikus probléma. Nem ez emészt fel. Hanem hogy legbelül tudom, hogy amikor itt majd minden borul, akkor ennek számomra nagyon rossz vége lesz. Én ebből vesztesként, sőt, bűnbakként fogok kijönni, és tökegyedül leszek, senki nem lesz majd, akire számíthatnék, senki nem lesz, aki azt mondja majd, hagyjátok, ez nem olyan volt, mint a többi.

Tudom, hogy a szerencsések ezt nem így gondolják, de ez akkor is szerencse dolga. Ugyan, ki akarna eleve kínvallató lenni? Hát én nem akartam. Nekem ezt dobta az élet, nem apám gyárát vagy egy zsíros állások fölött diszponáló kapcsolati hálót. Persze az is igaz, hogy a szerencse forgandó. Akik most itt vannak a rács másik oldalán, azoktól nyilvánvalóan elpártolt, ezt én sem vitatom. Ugyanakkor – remélem, azért mindenki érzi – nem arról van szó, hogy cserébe nekem lenne valami rohadt nagy szerencsém, ugyanis a végén én fogok rosszul járni.

Nem fogják nekem elhinni bemondásra, és ezért kicsit részletesebben is leírom, hogy én hogy állok ehhez az egészhez. És megmondom őszintén, hogy felpiszkál, hogy előre tudom, hogy a sok fotelforradalmár majd megvet, meg a legszánalmasabb önámító hazugságokkal eteti saját magát, hogy ő mit csinálna a helyemben.

Ez is ellenem fog szólni, de valamilyen szinten tény, hogy a hírem egy kegyetlen kínvallatóé. A törések, a kék meg lila foltok igazak. De. És ez egy igen nagy DE. Az egész kontextus gyökeresen más, mint amit mindenki rohanva, gondolkodás nélkül sütne rám.

Hiszen minden le van játszva. Azon, ami a börtönben történik, amit én vagy a rabok csinálnak, nem nagyon múlik semmi. És ezt nekik is mindig elmondom. Nekünk nincs más dolgunk, pontosabban nincs más lehetőségünk, mint ezzel az árral úszni, és élve, a lehető legkisebb károsodással kijönni belőle.

A legrosszabb az, amikor valaki tudja, hogy meg fogják kínozni, hogy így fognak kiszedni belőle valamit, hogy az agyába és a testébe fognak hatolni kímélet nélkül, és ő nem tehet ellene semmit, és a szíve mélyén pontosan tudja, hogy beszélni fog. Mindenki beszél.

Én ezen tudok enyhíteni, és enyhítek is. Még akkor is, ha sokan, noha tanult emberek, egyszerűen nem értik meg, hogy nekik akarok jót. Én tehát azt csinálom, hogy miután magunkra zártam az ajtót, elmondom nekik az egész kontextust. A helyzet pedig nem bonyolult, csak sajátságos a logikája.

Ők politikai elítéltek, a bűnük – én minden további nélkül elismerem – semmi más, mint hogy veszélyeztetik az uralmon lévők hatalmát. Azt is elismerem, hogy alapvetően ezeknek a raboknak van igazuk, még ha néha megmosolyognivalóan idealisták is. Mindig ezzel kezdem, hogy ezt elmondom nekik, de rögtön hozzáteszem, hogy ettől még itt mi semmin nem tudunk érdemben változtatni. Annyit tudunk csak csinálni, hogy kicsit megkönnyítem a helyzetüket.

Elmondom nekik, hogy meg fogom ütni őket, hogy ezeknek az ütéseknek nyoma lesz. Hiába hangzik kegyetlenül vagy cinikusan, a dolog úgy működik, hogy ez fogódzót ad nekik. Egy olyan világban, ahol már maguk is kételkedni kezdtek a saját igazukban, én vagyok az, aki odasúgja nekik, hogy igen, igazatok van… de. Azt is elmondom, hogy az egésznek annyi a lényege, hogy mindenkinek el kell játszani a szerepét.

Én „megkínzom” őket. Azaz elmondom, hogy most ez fájni fog, de el kell, hogy törjem a felkarcsontjukat. Nem fog elmozdulni, ha óvatosak, nagyjából maradéktalanul meg fog gyógyulni. Ha valaki hegedül, nem azokat az ujjait fogom eltörni, amivel a húrokat fogja le, de arra fogom kérni, hogy mindenkinek az ellenkezőjét állítsa. Ha „kiverek” egy fogat, akkor olyat húzok ki, aminek amúgy is legalább gyökérkezelés lenne a sorsa, amit itt bent soha nem fog megkapni az illető, azaz csak még nagyobb bajba kerülne később. Az arccsont meg a szemek körül a bőr annyira érzékeny, hogy nagyon csúnya látványt lehet összehozni anélkül, hogy igazán komoly sérüléseket okoznék. Satöbbi, satöbbi.

Az ő szerepük kettős. Egyrészt alá kell írniuk a vallomást. Ezzel kapcsolatban megint nagyon gyakori az értetlenség, a megszokott sémáktól elszakadni képtelenség, illetve az is szerepet játszik, hogy miután elmondtam nekik, hogy mi fog történni, egyszerűen nem félnek annyira, és bizony még vitatkozni és ellenállni is eszükbe jut. Hogy ez nem igaz, úgyhogy ők ezt nem írják alá. Erre el szoktam nekik mondani, hogy odakint egy gondosan megkonstruált kommunikációs és jogi kampány folyik ellenük, és az aláírásuknak csak itt bent van jelentősége. Ha azt hiszik, hogy nem születik meg az előre meghozott ítélet azért, mert ők nem írták alá a részletes beismerő vallomásukat, akkor végképp menthetetlenül naívak. Márpedig meglepően sokszor ez a helyzet.

Csak érdekességként írom, hogy az aláírás „hitelességének” csak annyi a jelentősége, hogy azt egy belsős igazságügyi írásszakértő is ellenőrzi. És rendben van, hogy neki sem érdeke, hogy ne haladjanak a dolgok, meg ő is tudja, hogy azért itt presszió hatására születnek ezek az aláírások, de akkor sem okos még csak ennyire „kifelé” is bármi gyanúsat mutatni. Semmi arra utaló részlet nem juthat ki a szobából, hogy itt ne történt volna korrekt kínzás, hogy én ne kegyetlenkedtem volna, vagy hogy nem tudtam kicsikarni egy szaros aláírást. Igazából az dühít fel a legjobban, amikor ezt nem értik meg.

Az elítéltek szerepének másik összetevője az, hogy fenntartják és erősítik a szobán kívül a hírnevemet, miszerint egy cinikus, érzéketlen pszichopata vagyok, aki olyan részvétlenséggel kínoz meg embereket, ahogy más egy sörösüveget nyit ki.

Amíg mindenki a legjobb tudása szerint játssza a szerepét, addig relatíve olcsón megússzuk. De ha kitudódik, hogy az egész csak színház, akkor mindenki készüljön a legrosszabbnál is rosszabbra. Én speciel ciánkapszulával készülök.

Ha borul a rendszer, akkor abból elég hamar helycsere lesz, én meg itt leszek a gondosan felépített hírnevemmel, ami a rendszerváltás után nyilván nem fog segíteni, és pontosan tudom, hogy nem csak azok fognak ellenem vallani, akik csak hírből ismertek, hanem azoknak sem lesz fontos, hogy kiálljanak mellettem, akiken az itt leírt módon segítettem. Na, éppen ezért nekem sajnos erre az eshetőségre is ciánkapszulával kell készülnöm. Most akkor forgandó a szerencse?

A tornateremben óriási hangzavar mellett zajlik a farsang. A rengeteg szokványos jelmez mellett van egy-két igazán eredeti is. A színpad körül sűrűsödő gyerekek olyan izgatottak, hogy képtelenek sorba állni, de ez nem okoz gondot: név szerint szólítják őket.

Közöttük csendesen, bármiféle jelmez nélkül, kissé ódivatú ruhában ácsorog egy lófogú kislány. Páran összekuncognak a háta mögött, mások szemtől szembe kinevetik, de a döntő többség észre sem veszi, hogy egyáltalán létezik.

A hangzavar nem csillapodik akkor sem, amikor a színpadra szólítják, de amikor egy ideig csak mozdulatlanul áll ott, lassan elcsendesedik minden. A lófogú kislány pontosan abban a pillanatban, amikor a csendet tétova morajlás váltaná fel, előre lép egyet, mindkét alkarját mellkasa előtt a testéhez szorítja, kezeivel mancsot formál, és kilógó metszőfogai fölött gyors egymásutánban kétszer megficcenti az orrát. Az ezt követő csönd siketítőbb minden eddiginél. A lófogú kislány a színpad másik oldala felé indul, és már az első lépcsőfoknál tart, amikor az első nézőknek leesik, hogy mit láttak. Mire a kislány a parkettára lép, a felismerés hullámként söpör végig a tornatermen: megvan az idei győztes.