A munkámban mindig is gondot jelentett, hogy annak magasabb szintű célja nehezen megragadható, az elért eredmények csak egy szűk értelmezési tartományban bírnak jelentéssel. Ez negatívan hatott a motiváltságomra, de most rájöttem a megoldásra. Egy excel táblába írom a feladataimat, és ha elvégeztem őket, az adott cellát zöldre színezem. A cél tehát a folyamatosan új sorokkal gazdagodó tábla minél nagyobb hányadának bezöldítése. Ezt már értem, ezzel tudok mit kezdeni, így sikerélményem lehet, azaz – definíció szerint – sikerült életszerű, értelmes célt magam elé tűznöm.

Már a sorban álltam, amikor a bolt ajtajában egy lány jelent meg félénken, a hóna alatt egy nyolcszáz grammos kutyával, és tipródni kezdett, meg a nyakát nyújtogatta, hogy felkeltse a késő negyvenes pénztáros figyelmét. A pénztáros pontosan tudta, hogy a lány akar tőle valamit. Láttam a szemén, amivel nem nézett felé.

A lány – belátva esélytelenségét – megszólalásra szánta el magát, de tanácstalan volt, hogy mit mondjon, hogy mit szokás olyankor mondani, amikor nem tudunk egyből a lényegre térni. Végül így szólt: – Bocsika… be lehet hozni ide kutyát? A pénztáros az undor, a kelletlenség és a felháborodás elegyével az arcán, tekintetét fáradtan félárbocra emelve válaszolta: – Hát nem kéne…

A pénztáros hozta, amit vártam tőle, de a lánytól egy kicsit azért elszomorodtam, és eszembe jutott egy hónapokkal korábban hallott történet. Egy általános iskolai tanár azt játssza a még alsós gyerekekkel, hogy egy tanéven keresztül mindenkinek magáznia kell mindenkit. Mint – megkönnyebbülésemre – megtudtam, nem a pedagógus pszichés zavara szülte az ötletet, hanem az a felismerése, hogy a gyerekek nem tudják, hogy kell magázódni. Hogy milyen szavakat kell használni közben, az igéknek hányadik személyét, stb.

Amúgy nem vagyok a magázódás feltétlen híve, korombélivel például kifejezett idiótaságnak érzem az ilyesfajta formalitást, de hogy emberek úgy ne ismerjék az anyanyelvük alapvető, és azért a hétköznapokban jól hozzáférhető elemeit, mint én a szkipetár igeidőket, az sajgó hideg űrt növeszt a szívemtől balra. Ennek a lánynak meg olyan volt a viszonya a beszélt nyelvvel, mint a funkcionális analfabétának a verselemzéssel. Könyörgöm: ez a lány nem tudta nyelvi értelemben kezelni azt a helyzetet, hogy nem rá néznek éppen, vagy nem kérdeztek tőle valamit, vagy nem ő következik a sorban, vagy nem egy géppel áll szemben.

A múltkor még görkorcsolyázni tanultam álmomban. Kicsit billegtem az elején, de aztán lenéztem a lábaimra, és láttam, hogy az egyikkel meg kell támaszkodni, és a másikkal erre merőlegesen, azaz előre kell siklani. Kipróbáltam, és működött.

A tegnapi álmomban viszont több, különböző képarányú monitort szerettem volna egyszerre használni a munkahelyemen, hogy elférjenek rajtuk a teendőim, de az erre szolgáló ablakban megszámlálhatatlan mennyiségű téglalapot láttam csupán, és bármit csináltam, csak az eredetileg is előttem lévő monitoron lévő szövegek váltak egyre olvashatatlanabbá.

Az ezt követő délelőttön a dolgozói mágneskártyámat tartottam a közért saválló acél forgóajtaja elé, azonban az nem mozdult, de még csak nem is csipogott. Megjegyzem, a hétnek nincs még vége.

Mindenki tudni véli, hogy a szűz kéz szerencsét hoz. Én sima búvármaszkkal először az Ócsa környéki bányatóban nézegettem a víz alatti világot, aztán sok-sok évvel később, részben a tanfolyam keretében, különböző tavakban merültem készülékkel. Mégis úgy tekintettem, hogy az adriai első merülésem is magától értetődően első volt a maga nemében, így minden további nélkül alkalmazható rá a szűz kéz teória.

A tengeri fűvel benőtt területekkel kapcsolatban a tapasztaltabb búvárok azt tanácsolják, hogy gyorsan álljunk onnan odébb, mert nincs ott semmi látnivaló (az a sziklák, korallok környékén keresendő). Én mégis varázslat hatása alatt álltam. A kristálytiszta vízben megélt igazi háromdimenziós élmény hatása alatt. Kezdeti ügyetlenedéssel persze, de játszottam a szintezéssel, a szinte fehér iszap fölé ereszkedtem közvetlenül, kerestem az apró élőlényeket, figyeltem a tengeri fű hullámzását.

Egyszer csak egy búvárcomputer került a szemem elé. Heves izgalmat éreztem. Ahogy közelebb úsztam, láttam, hogy ez egy, nem hogy működőképes, de effektíve működő készülék, az értéke alighanem több százezer forintnál. A kezembe vettem, a szűz kezembe, és boldogabb voltam, mint bármelyik karácsonykor életemben, nevetnem kellett örömömben, hogy az arcom rést vetett maga és a maszk közé. Amíg megszabadultam a feleslegesen beáramló víztől, a computert addig sem eresztettem.

A további nevetést üggyel-bajjal visszatartva emeltem fel a tekintetemet, hogy boldogságomat megoszthassam a többiekkel, mert egyedül nem bírtam vele. Ekkor láttam meg Lacit a látóterem kellős közepén. Csupasz csuklóját markolászva forgott saját tengelye körül, és a tengerfeneket pásztázta fürge, ideges pillantásokkal. Enerváltan emeltem feléje a talált kincset. A következő pillanatban minden boldogság, ami pár másodperce még az enyém volt, átpártolt hozzá. Az övé volt a nyerő sorrend: elveszteni és megtalálni. Nem fordítva.

A vezetéknevem egyúttal keresztnév is. Nem pontosan értem én sem, hogy miért, de gyűlölöm, ha keverik. Az emailben elkövetett visszaélések külön kategóriát képeznek. Ha külföldi keveri a két nevet, az tiszta sor: nem tudja, hogy nálunk előre jön a családnév, és hogy az email címben mi az alapértelmezett sorrend.

Ugyanis okkal gyaníthatja, hogy magyar létemre fordított logikát alkalmazok. Ezrek teszik ezt azok közül is, akik soha ebben a szenvedelmes életben nem váltanak levelet külföldivel. Őket – mivel az idegen ajkúakkal való érintkezés leggyakoribb nyelve az angol – angloidiótának nevezzük.

Közülük kerülnek ki azok is, akik a keresztnevemmel aláírt levelemre a „Kedves Vezetéknév,” formulával válaszolnak – gondosan ügyelve arra, hogy semmiképpen ne a magyarban használatos felkiáltójelet alkalmazzák, hanem az angolban szokásos vesszőt.

Eddigi életemben egyszer adódott csak elő, hogy egy szintén keresztnév vezetéknevű címzett meg így a válaszlevelében. Áradó örömmel viszonoztam a gesztusát. A második válaszlevelében sikerült eltalálnia a nevemet.

Azt mondja a fogorvos, ne egyek, amíg a zsibbadás el nem múlik. Ez egy olyan kérés, ami gyakorlatilag magától teljesül. Olyan a fél arcom, mintha csupán szapora légzéssel menedzseltem volna le egy agyvérzést. A szívószál hajlított végének a beesési szögét is a Föld középpontja felé kell irányítanom, hogy ne folyjon ki a dobozos tejeskávé a szám renyhe szélén. Bár… Éppenséggel tehetnék egy kistányért jobbra, a nagyobbik mellé, és hullhatna oda a számból kipergő veszteség-falat kupac. Azzal a kis nyállal, ami óhatatlanul a helyzettel jár.

Négy éves korom körül rendszeresen megakadt a szemem egy, a Milói Vénuszt ábrázoló történelmi olvasókönyv narancsszínű borítóján. A csonkolt karok mély aggodalommal töltöttek el. Sokat gondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy annak a kockázata, hogy egy éjszaka katonák ütnek rajtunk, és levágják az én és a családom összes karját, lényegesen nagyobb annál, mint amit még félvállról lehetne venni.