Tudás-megtagadás

Nincs TV-m. A foci számomra érdektelen tevékenység. Minél inkább azt olvasom mindenhol, hogy vuvuzela, annál szilárdabb az elhatározásom, hogy nem nézem meg, hogy konkrétan mi az. (Annyit már így is kénytelen vagyok sejteni, hogy hangképző eszközről van szó). 

Gondolom, addig fog megveszni érte az emberek egy egyébként jól körülírható csoportja, ameddig a VB tart, plusz négy nap.

Könyv a csipketerítőn

Özvegy Mikó Istvánné az ablaknál olvasott, de bármennyire is a családregény volt a kedvenc műfaja, nem tudta átadni magát az élvezetnek. Feszültnek érezte magát. Gondolatai újra és újra kizökkentek a könyv sodrából, hogy aztán a fejét béklyózó feszültség okát kutatva a semmibe vesszenek.

Vagy tízszer olvasott vissza, hogy felvegye az elejtett fonalat, de a legtöbbször az derült ki, hogy alighanem már oldalakkal korábban lemaradt valamiről. A regény szertefoszlott a számára, a fantázia világának kapui bezáródtak előtte.

Nagyot sóhajtott, letette a könyvet maga mellé a csipketerítőre, levette olvasószemüvegét, és szemeit behunyva erősen megdörzsölte orrnyergét. Egy darabig csak ült a fotelben, és várt. Várta, hogy eszébe jusson, hogy kiderüljön, mi nem hagyja olvasni. De hosszú perceken át nem jutott semmire.

Felállt, és járkálni kezdett. Tagjai ropogva, lassan engedelmeskedtek. Elsétált a lakás egyik végéből a másikba, közben kibámult az ablakon. Ahogy léptei alatt recsegett az évszázados parketta, hirtelen rájött, hogy mi nem stimmel. A csend. Nem szokott csend lenni. Meggyorsította lépteit, és a Lenhossékék felőli falhoz sietett.

Odatapasztotta a fülét, de nem hallott semmit. Tölcsért formált két tenyeréből, és megismételte a műveletet. Ezúttal meghallotta, ahogy a kisebbik gyerek azt a pokoli zenét hallgatja megint. Özvegy Mikó Isvánné minden figyelmét a bántó zajnak szentelte, és vagy egy percig hallgatta mozdulatlanul, kéztölcsérével a falhoz lapulva.

Aztán elvette a kezeit, és csak a fülét szorította a falhoz. Még mindig hallotta. Egy lépéssel eltávolodott a faltól, majd lassan, szinte lopakodva egyre messzebb és messzebb, de az énekes szinte artikulálatlan hörgése, a gitárok halálsikolya, a csontjain koppanó dobok mégis vele maradtak.

Özvegy Mikó Istvánné megállt a szekrénynél, ahol pongyoláját tartja, amiben a szemetet szokta levinni, illetve amiben a szomszédba szokott átmenni, hogy csavarják lejjebb azt a sátáni zenét, de a sok koncentrálástól túl fáradtnak érezte magát, úgyhogy mély sajnálattal maga iránt leroskadt a fotelbe, és a most már jól hallható zajzenétől körüloldalogva kezébe vette a könyvet, és elmélyülten olvasott sötétedésig.

Magyar termék

Igyekszem magyar terméket vásárolni, ha csak lehet. Nézzük a tejeket. Sokáig CBA tejet hordtam haza, de egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyébként sem túl magasra helyezett lécet egy csendes koppanással, óvatosan a földre helyezték. A tej vízízű lett. A kávém mintha bő lére eresztett amerikai lett volna, az épp akkortájt párszor kipróbált müzli ázott takarmány. A 1,5%-ost nem mertem kipróbálni. Azt hittem, hogy az aznapi gyártásba csúszott hiba, úgyhogy legközelebb is megvettem – azonos eredménnyel. Az utolsó esélyt egy-két hónappal később kapta, de nem élt vele.

Azóta Mizo tejet veszek. A múlt héten megkeseredett. Vettem mást egy hétig, majd most visszatértem, de megint ott érzem a kezdődő kellemetlen ízt. Van még két doboz, tartok tőle, hogy kedd reggel egyértelművé fog válni a helyzet.

Az a baj, hogy így rossz üzenete van ennek a magyar árus palávernek. Szeretném hinni, hogy úgy működik, hogy a gyártók egy kis plusz figyelmet kapnak, aminek a fényénél megmutathatják, hogy ők is vannak olyan jók, mint egyes külföldiek, vagy akár jobbak is. Ehhez képest úgy látom, hogy megnyugtatja őket a tudat, hogy megpróbálják felkarolni őket, és hátradőlve aljasítják le a terméküket annyira, amennyire csak tehetik.

Még kísérletezek egy kicsit, aztán – ahogy az előítélet működik – egy idő után ösztönösen elkezdek tartani majd a magyar termékektől, és jé, a kör bezárul, már nem is kell jobbaknak lenniük, mint a külföldieknek, mert már nem lesznek olyan helyzetben, hogy ez egyáltalán kiderülhessen. És akkor meg kell menteni szegényeket. Propagáljuk például a magyar termékeket egy „Vásárolj magyar terméket!” mozgalommal.

A pisztráng

Ahogy úszott a többiekkel, pontosabban tartotta magát az erős sodrás ellenében, eszébe jutott, hogy nem is emlékszik már, hogy került ide, hogy kezdődött az egész. Ahová csak nézett, mindenütt pisztrángokat látott, ezüstös ragyogásuk minden mást eltakart előle. 

A sikamlós testek között leereszkedett a fenékre. Csak köveket talált. Utána előre ment, ahol a víz áromlott be elemi erővel, majd oldalra, ezt követően pedig felúszott a felszínig. Úgy találta, hogy nagyon kis helyen élnek, és amennyit a vékony hálón keresztül a felszínből látott (az eget, a napot, fákat, embereket), abból arra következtetett, hogy a világ nagyobbik része a medencén kívülre esik. 

Hirtelen rossz érzés kerítette hatalmába. Érezte, hogy valami fontos dologra bukkant, valami hatalmasra, valami súlyosra, aminek a megértése talán meg is haladja az erejét, vagy ha megérti, félő, hogy beleroppan. 

Elernyesztette izmait, és hagyta, hogy a sodrás a medence végébe úsztassa. Ott oldalával a falnak dőlt, és engedte, hogy az áramlás odaszorítsa. Csak a kopoltyúit mozgatta, és próbálta felérni ésszel, hogy milyen távlatok befogadására kell felkészülnie, ha az egész világot akarja megérteni, és ha tudni szeretné, hol és mi végre van benne ő. 

Épp azzal szembesült, hogy sorsa alakulásának a mindenség történéseihez viszonyított jelentősége kifejezhetetlenül parányi, amikor egy ember észrevette, hogy valami gond van vele. Gyorsan kiemelte, és a szemétbe dobta, nehogy esetleg megfertőzze a többieket.

Haragszom rád

Nem láttam a kisgyereket; háttal felém ült a babakocsiban. Csak azt hallottam, hogy felkacag. – Ne nevess. Most haragszom rád. Nagyon nem tetszik, amit csinálsz – korholta az anyja. A szavai szigorúak voltak, de a hangja selymes, simogató. Elvette a szívószálat a gyerektől. Ő erre gügyögni kezdett, majd pár pillanat némaság után morgolódni, aztán hirtelen sivítani, ordítani. Az anya összeráncolta szemöldökét, a szívószálat az üveg sörébe mártotta, és odaadta a gyereknek. Az felkacagott, mohón kapott utána, behúzta a látóteremből a babakocsiba, és halkan nyammogni kezdett.               – Haragszom rád, amikor ilyen vagy – mondta az anyja, és szigorúságot mímelve csípőre tette a kezét.

Csapda

Ma szabályszerűen csapdába csaltak – ráadásul méltatlanul egyszerű módszerrel. Három kanyarra voltam otthonról a bringázásból hazafelé, amikor egy ház állványzata alatt akartam áttekerni. (Az utat kerülöm azon a szakaszon, mert nem férnek el mellettem az autósok, de csak egy részüknek van annyi esze, hogy ezt belássa). De egy anyuka épp a szűk bejárót választotta, hogy ott nézegessék a gyerek rollerét.

Állva egyensúlyoztam egy kicsit, míg körbenéztem, de se a járda fennmaradó része, se az út felé sem mehettem: szalaggal voltak lezárva. Leszálltam hát. Az anyuka ekkor nézett fel először, majd közvetlen környezetét is szemügyre vette. – Ó, épp itt akart átjönni? – kérdezte ártatlanul, és felállt a guggolásból. Aztán úgy tett, mint aki kijön az állvány alól. De nem. Csak kifelé mozdult, míg én elindultam befelé tolva a bringát. Alig fértünk el egymás mellett.

– Megpróbáltuk feljebb állítani a kormányt, de nem megy – tette hozzá amolyan magyarázatként, hogy miért álltak az útban. Nem örültem neki, hogy ezt mondja, különösen, hogy ilyen kesergő hangon. Ilyenkor segíteni kell. És ahogy a falnak támasztottam a biciklit, már jött is a kérés, hogy nem tudnám-e megnézni.

Sikerült feljebb állítanom, mivel ők nem próbálták meg forgatni a kormányt a foglalatban, én meg igen. (Ha ennél fogósabb lett volna a dolog, a legnagyobb sajnálkozás mellett ott kellett volna hagynom őket). Megköszönték, én azt mondtam, hogy igazán nincs mit, és lenyaltam a számról a menetszél megszűnte miatt ömlő verítéket, nyeregbe pattantam, és a szitáló hátsóra pillantva konstatáltam, hogy lassú defektem van.

Az úszószemüveg

– Nem vesztettem el. Eleve nálam sem volt! – válaszolta a fiú bosszúsan, és az irányában tapasztalt bizalmatlanságtól megrendülve. – Én azért mégis csak azt szeretném, ha megnéznéd még egyszer a zuhanyzóban. Rohadt drága volt ez az úszószemüveg, és nem az első. A család nem csak vérségi és érzelmi, hanem gazdasági közösség is. Sokkal összeszedettebbnek kell lenned, sokkal jobban oda kell figyelned a dolgaidra. Szerintem ez nem túl nagy kérés. Nyomás a zuhanyzóba!

A fiú mély sértettséggel a szívében, dúlva-fúlva ment át a szomszédos helyiségbe. Senkit nem talált ott, így teátrálisan, széles, túlzó mozdulatokkal játszotta el, hogy körülnéz, de – akarata ellenére – az egyik zuhanyzó csapján észrevette a hanyagul odalógatott úszószemüveget. Halk káromkodást mormolt az orra alá, száját penge vékonyra zárta, várt pár pillanatot, és sarkon fordult.

Az öltözőbe visszaérve megállt apja előtt, flegmán, na ugye kifejezéssel az arcán széttárta a karját, és így szólt: – Nincs ott, ahogy azt előre meg is mondtam. – Na jó, akkor mehetsz, mindjárt megyek én is – mondta az apa. A fiú kelletlenül kisétált, az apa pedig betömte a táskájába a saját úszószemüvegét, az úszónadrágját és a papucsát. Még egyszer körülnézett, hogy minden megvan-e, és tétován, homályos, alattomosan nyomasztó hiányérzettel lépett ki az öltöző ajtaján. Törölközője hátrahagyva feküdt a pad szélén.

Forgóajtó-reflex

Mindig borzongó csodálattal néztem azokat, akik akár az életüket is kockáztatják, hogy elérjék a három percenként járó busz adott pillanatban észrevett példányát. Reakciójuk hevessége, mozgásuk elemi ereje alapján arra a hipotézisre jutottam, hogy cselekedetük alapvetően nem tudatos. Nem gondolják végig, hogy így hamarabb odaérnek, csak elemi szerzésvágy ébred bennük, üldözési reflex serken inaikban. 

A hipotézisem ma meggyőződéssé vált. Az irodaház, ahova minden reggel kénytelen vagyok bemenni, többek között forgóajtón keresztül is megközelíthető. Egy kolléga srégen közelített felé, majd amikor a szeme elé került, szinte rávetette magát, nekiugrott, és egy kis zúzódás árán sikerült bepréselnie magát annak a negyednek a múló résébe, ami két másodperccel hamarabb juttatta az előtérbe, mint ahogy az utána következő tette volna.

Péntek

Liverpoolban bementünk az egyik, Angliában szokásos módon pazar és ingyenes múzeumba, a Walker Art Gallerybe. Több nagyon jó képet is láttunk, most azt említem meg, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám.

Walter Dendy Sadler festő zseniális módon ragadta meg egyetlen hibátlanul megfestett képen (itt látható nagyban), hogy miképp lehet a törvény betűjét úgy magunk elé tartanunk, hogy annak szellemét már látnunk se kelljen.


A képnek van egy előzmény-párja is, a Thursday című. Szintén szerzeteseket ábrázol, miközben – a Friday-től eltérő módon, inkább ártalmatlan idiótának, mint kéjgyilkosnak látszva – a pénteki vacsorájukat igyekeznek kifogni a tóból.

Ezt a Friday-hez fűzött kis kommentárban olvastam ugyanúgy, ahogy most az interneten, de közben hiba csúszott az információ-feldolgozó processzusomba, és úgy jöttem el a rövid szövegtől, hogy meg voltam győződve róla, hogy a Thursday azt a csütörtöki nagy zabálást ábrázolja, amikor a szerzetesek csülkökkel és bélszínnel készülnek az önsanyargatást ígérő péntekre. Esetleg érdemes lenne tudnom, mi minden van még az agyam tények mappájában, aminek a fantázia címszó alatt kellene szerepelnie.