Margit néni

Margit néni alighanem maga volt a pokol bejárata. Rajta keresztül vágott meg minket az a vakítóan éles fény, amit az iskolarendszerből bocsátottak az agyunkra. Nem a megvilágosításunkra, hanem hogy megértsük, hol a helyünk. Az iskola azért volt, hogy felkészítsen minket az életre. És mivel az életet úgy rendezték be, hogy szopás, korlátoltság és rosszindulat uralja, az iskolában nem unatkoztunk.

Az új iskolában volt pár különbség a régihez képest, de ezeknek csak egyike volt a félkatonai életérzés, hogy az első óra 7:55-kor kezdődött, hogy előtte és az órák között a folyosón kellett várakoznunk. A másik, hogy itt minden könyvből és munkafüzetből eggyel újabb kiadást használtak. Azaz minden könyv és munkafüzet eggyel silányabb papírból volt, eggyel nehezebb volt egyben tartani az év végéig.

Én jó tanuló voltam, meg az október közepéig eltelt idő alatt messzebb is jutottunk az előző iskolámban, mint itt. Ilyen szempontból nem volt vészes az átállás. De az oroszóra fojtó, halálszürke köde már kezdett alászállni a hátam mögött.

Margit néni állítólag még bábozott is az első órákon, hogy kto v tyéreme zsivjot*, és mindenki csak játszott és csak nevetett. Margit néni állítólag a lakására is meghívta az osztályt, és kipróbálták a szamovárt is, meg orosz dzsemet kentek vastagon a feketekenyérre, de akkor az András viccelt egyet, amit Margit néni sértésnek vett, és onnantól nem volt soha már több nevetés. Lehet, hogy amúgy se lett volna.

Az oroszóra előtt valahogy nem volt az a vagánykodás, röhögcsélés, mint mondjuk ének előtt. Megjelent Margit néni, alias Margarita Gyiliszovna, és rögtön megértettem, hogy miért. A többiek arcáról rettegést olvastam le, és a kétségbeesett igyekezetet, hogy ne hibázzanak, hogy ne adjanak okot a támadásra. Csakhogy hibázni bármivel lehetett. Egy hangos szóval, egy halk szóval, szóval egyáltalán, vagy szó nélkül. Egy a fejen felejtett sapkával, egy nem elég jó vagy túl jó tollal, füzettel vagy köpennyel. De volt, aki egyszerű létezésének ősbűnét nem tudta sehogy se megjobbítani.

A hetes jelentett. Nem tudta a dátumból, hogy melyik az ezer és miért, melyik a kilencszáz és miért, de tudta a hangok dallamát, megtanulta, hogy addig olvashatja le az ábécében elöl lévők szájáról, amíg ő sorra nem kerül. Nyikto nye atszusztvujet**. Az első áldozat már felírta a leckét, tudta az előző óra vége óta, hogy majd neki kell. Mire leültünk, halvány, bátortalan, görbe krétabetűk húzták meg magukat a táblán. Kto na piszal?*** – kérdezte Margit néni. Ez persze nem kérdés volt, hanem a potenciális bűnösség elismerésének megkerülhetetlen és visszavonhatatlan aktusa.

A házi feladat átfutása felírójának felelete is volt. Hacsak ki nem derült, hogy idegen segítséggel verejtékezte ki. Ebben az esetben büntetés következett. Nem az egyes. Az csak tinta egy papíron. Hanem a bűn tudatosítása, bevésése, a rettegés magvának elültetése, és rendszeres, hidegen számított táplálása addig és azon túl, amíg már önálló életet nyer, és átveszi az irányítást a tanulás során elvileg felmerülő minden más mozgatórugó felett.

A bűn kiderült, a házi feladat felírója csalt. Ezzel a legiszonyúbbat tette, amit diák tehet. Álljon fel. Nézzen a szemébe. Válaszoljon a kérdésre, hogy a szülei talán csak nem bűnözők vagy gyilkosok, hogy erre tanítják a gyereküket. Ha nem – ami valószínűtlennek tűnt fel Margit néni számára –, akkor az aljasság annál nagyobb: a munkahelyen, a családban helyt álló, értékes gyermeket érdemlő, de a jelek szerint szerencsétlenül járt szülők felőrlése, erkölcsi megsemmisítése, szélsőséges, alattomos hálátlanság. Velejéig gonoszság.

A kérdés nem költői volt. Meg kellett válaszolni hangosan és jól érthetően, felemelt fejjel, belenézve a Margit néni szemein át nyíló feneketlen feketeségbe. A „nem” válasz rossz volt. Ellenszegülést jelentett. Az „igen” válasz viszont szintén. Az meg árulást. Az ember akkor is álljon ki a szülei mellett, ha azok olyan söpredéket rejtegetnek, mint ő, aki ma még csak csal az orosz leckével, holnap talán ölni fog.

A bemelegítés után Margit néni leeresztette a mellére az egyik láncon lógó szemüvegét, és a másikat tette fel. Ugyanolyan volt, mint az egyik, csak bifokális. Elővette a tollát, ami meg a zsebébe volt láncolva. Nem szétszórt volt, hanem rossz tapasztalatai voltak a gyerekekkel. Még nagyon régről. Abból az időből, amikor mi még talán nem is éltünk. Ő már akkor ismert minket. A mi fajtánkat. Gyerekeket.

Csak egy pillanatra húztam grimaszra a számat, ahogy reggelije maradványát, egy széttépett medve sajt hulláját láttam a fogsorára felkenődve az örök vadászmezők felé enyészni. De csakhamar rádöbbentem, hogy ezek a közepén nyitják a könyvet. Mi még nem tartottunk ott. Csak ott, hogy malagyec****, vot éta da***** meg kraszívaja******. Mint később megtudtam, a táblázat, amit soha kontextusában nem éltünk meg, csak mint táblázatot, nem volt más, mint az addig ismeretlen, de aztán rettegett főnév ragozás.

Engem sokkolt, hogy a főneveket is ragozzák. Nem hangzott el magyarul a jelentésük, a többiek csak mint verset mondták, Margit néni meg szúrópróba szerűen kérdezett, hogy többes szám, birtokos eset. És erre a kérdésre volt válasz, de értelme nem volt, csak a rettegés maradt, hogy egyszer megkérdezi, hogy mégis mit gondolunk, mi ez.

A mi csoportunkban ha valaki hibázott, könnyen kaphatott egy elégtelent. Vagy kettőt. Igaz, kaphatott az is, aki a másik csoportban volt. Két csoport volt. A napló hol itt, hol ott kezdte az órát. Valakinek át kellett mennie érte. Nekünk egyszerre ajándék és büntetés volt átmenni. A másik csoportban egy kezdő kislány próbált túlélni a tanárnő szerepében. Az osztály másik fele ordítozott, rohangált, dobálózott. Láttunk egy csapat felszabadult gyereket, és egy boldogtalan tanárnőt. Mondhatnám, hogy az se volt jó, de bármelyikünk adott volna tíz évet az életéből, ha nem kell visszamennie a mi csoportunkba.

Aki viszont onnan jött át, nem tudta, hogy kesztyűt dob Margarita Gyiliszovnának már csak azzal, ha nem oroszul vagy nem helyes oroszsággal köszön, vagy ha mosolyog (gyerekeknél az a gúny – vagy ami még rosszabb – a rettegés hiányának a jele). Ilyenkor Margit néni kérdezett valamit, és az mindig olyan volt, amire a másik csoport egyetlen tagja sem tudott válaszolni. Utána már csak azt, hogy kak tyibjá zavut*******?, hogy tudja, hova kell írnia az egyest, amit a másik csoport tagjának adott.

Én csak csodálkoztam, hogy ilyet tényleg lehet, hogy nem fogja az utolsó pillanatban felemelni a tollát, hogy viccel, hogy ehhez nincs joga. És egy kicsit még ma is csodálkozom. Egy kicsit meg nem csodálkozom semmin.

 

* kto v tyereme zsivjot? – ki lakik a házacskában?

** nyikto nye atszusztvujet – senki nem hiányzik

*** kto na piszal – ki írta fel?

**** malagyec – derék

***** vot éta da – ez igen

****** kraszívaja – szép

******* kak tyibjá zavut? – hogy hívnak (téged)?

Elkezdem a naplót

Könnyen lehet, hogy eljött a pillanat, amiről nagyapám beszélt. Úgyhogy elkezdem a naplót. Le fogok írni mindent, amit majd innen belülről tapasztalni fogok. Az elején, amíg van net, tévé és rádió, napi összegzést írok arról is, hogy mit lehet tudni az ország állapotáról. Utána csak az marad, amit én tapasztalok.

Ma reggel, ahogy felcsavartam a konvektort, észrevettem, hogy a lángja olyan színű, mint az erdőtűz. Kirohantam a zuhanyzóba a fali melegítőhöz. Ugyanaz. A láng nem kék többé, hanem narancsos vörösen, izgága nyelveket öltve táncol, ahogy réges-rég az ősember előtt is.

Nagyapám annak idején a belügyminisztériumban dolgozott. Soha nem beszélt a munkájáról, de egyet elmondott. Azt, hogy nem véletlen, hanem szükségszerű, hogy az emberek nem tudják, de még csak nem is gondolkodnak rajta, miért kék a gázláng: Mesterségesen teszik azzá. Mégpedig azért, mert ha az emberek otthonában megjelenik a tűz a maga ősi valójában, az kihozza belőlük az állatot. Így fogalmazott nagyapám, és hozzátette, hogy a poklot, ami ekkor elszabadul, úgy képzelhetem el, ha megszorzom ezerrel azt, ami olyankor történik, ha egyszer csak elmegy az áram – mindörökre.

Még csak hat éves voltam, de felruházott engem a tudással, és a titoktartás felelősségével. Látszólag a gyerekek szokványos életét éltem, de valójában ettől fogva felnőtt lettem. Nem beszéltem a dologról senkinek, kémia órán rezzenéstelen arccal hallgattam végig, hogy állítólag mitől kék a gázláng, még feleltem is belőle.

De emlékezésre aligha lesz most idő. Eljött tehát az ideje, hogy az állandó edzés meghálálja magát. Hogy szívósabb, erősebb legyek, mint a többiek. Hogy tisztább fejjel gondolkodhassak, gyorsabban és határozottabban cselekedhessek, mint ők. Mostantól kezdve résen kell lennem minden pillanatban, mert én tudom egyedül, hogy mi következik. Én tudom csak, hogy el fog szabadulni a pokol. Hogy mindenki mindenki ellenségévé válik. Szépen figyelni fogok mindenkit, leírom, amit tapasztalok, de ha cselekedni kell, cselekedni fogok habozás nélkül. Bármire el vagyok készülve, nem riadok vissza a legsúlyosabb döntések meghozatalától, és a legvégső tettek végrehajtásától sem, és nem fogok pazarlón hezitálni, ámítani magam, hanem ha egyértelmű jelet látok, lépni fogok. És nem fog érdekelni, hogy ápoltról vagy ápolóról van szó. Helyzetemet nagyban könnyíti, hogy jómagamat az utóbbiak táborában tudhatom.

Mennyi?

Ma csekkeket fizettem be a postán kártyával. A hölgy az ablak mögött azt kérdezte, hogy akkor milyen összeget akarok befizetni. Erre visszakérdeztem, hogy a csekkek összegén kívül milyen opció adódik még. Annyit mondott, hogy amennyit én mondok, annyit üt a gépbe. Hát akkor legyen pont annyi, amennyit az előbb kiszámolt – mondtam, ugyanis egyszerűen nem bírtam kimondani, hogy tudja mit, asszonyom, csapjon hozzá egy ezrest mondjuk a Díjbeszedő Vállalatnak!

A boldog délután

Tizenkét éves koromig kötelességtudó és felelősségteljes voltam. Ahogy feladták a leckét, megcsináltam, és a következő óra előtti napon fejemet csóválva sajnáltam le azokat, akik csak aznap délután csaptak a homlokukra, és kezdtek el kapkodni, hogy holnap környezetismeret.

Persze nem hallgathatom el, hogy ez az egész roppant fáradsággal járt. A kemény napok így még keményebbek voltak, és különben is mindig volt lecke. Nem volt megállás, csinálnom kellett a dolgomat, ahogy a cápának úsznia kell az oxigénért. Ha pedig mégis ráértem, a többieknek volt dolguk.

Aztán egy tavaszi délutánon, amikor matematikából, magyarból, történelemből és oroszból is volt házi feladat, kavicsot dobtak az ablakomra, hogy menjek pingpongozni. Valami történt, valami megváltozott bennem, mert hirtelen elhittem, hogy én, hogy én is lemehetek pingpongozni. Másnap se matematika, se magyar, se történelem, se orosz nem volt. Majd megcsinálom a leckét később – gondoltam. Tulajdonképpen… szabad voltam!

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, úgy rohantam le, még a meccseket is mind megnyertem, életem legszebb napja volt. Másnap megismételtük az egészet. Ekkor tudtam meg, hogy a többiek így élnek. Szabadon. A mának.

De csütörtökön minden elromlott. Egy csomó óránk volt másnap, és nem volt kész a leckém. Meg kellett csinálnom, de valahogy olyan embertelen erőfeszítésembe került, mintha mellkasig vízben kellett volna futnom. Hogy az aznapiakra akár csak rá is nézzek, az kivihetetlennek tűnt. Elvesztettem a lendületemet, a kezdeményezés kicsúszott a kezemből, és röhögve előreszaladt, a másnap nyirkos lehelete egy szempillantás alatt utolért, és a nyakam köré kúszott.

Innentől kezdve azt a boldog délutánt kerestem egész életemben olyan mohón, olyan csodavárón, hogy nem mertem soha belevágni a már ismert, de még nem fenyegetően közeli feladatokba, nehogy elszalasszam a pillanatot, amin besurranva az önfeledt órák illatos mezejére juthatok. De a pillanat nem akart eljönni, vagy talán elvesztettem kérészéletű képességemet, hogy felismerjem.

A nyirkos leheletű holnap állandó társamul szegődött, mindig ott éreztem magamon, mintha a bűzös lehelet kibocsátója a hátamon utazna, csontos karját összefonná a mellkasomon, és mindig egyre összébb szorítaná, amint kásásan zihálva kifújom a levegőt, de én csak vártam a délutánt, és rettegtem a másnaptól, fejemet épp egy lélegzetnyivel tartottam a rám magasodó feladatok tengerének színe fölött.

Húsz év telt el így. Aztán egy este, megint csak tavasszal, erőt vettem magamon, és miután mindent megcsináltam, amit másnapra kellett, összeszorítottam a fogam, és nem feküdtem le aludni, hanem elintéztem mindent, amiről csak tudomásom volt, és amit csak lehetséges volt. Húsz év után újra teleszívtam a tüdőmet friss levegővel, a vézna karok lepattantak a mellkasomról, enyhe szellő cirógatta meg az arcom, és fújta el a párás leheletet, nálam volt újra a labda, nálam a kezdeményezés!

Most mindig van mit tennem, mindig felkészült vagyok, nem állok meg, csinálom a dolgom, ahogy a cápa úszik az oxigénért, de azért figyelek, hogy el ne vétsem a pillanatot, ami annak a boldog délutánnak a mezejére vinne megint, amit ha meglelnék, rohannék a kellős közepébe, és ha meghempergőztem benne, utána még mindig ráérnék megcsinálni a dolgomat.

Operett

Amikor a bonviván még épp nem bánik olyan ocsmány, embertelen módon a táncoskomikussal, ahogyan a köztük fennálló társadalmi és egzisztenciális különbségek alapján egyébként megtehetné, hanem csak a természettől kapni vélt felsőbbrendűségéből fakadóan – az érintett és a közönség rajongásától kísérve – pajkosan kezeli le a beosztott hőst, operettről beszélünk.

A majmok bolygója (2001)

Megkeményítettem a szívemet, és azt mondtam magamnak, hogy minden erőmmel azon kell lennem, hogy leküzdjem saját előítéleteimet, úgyhogy az összes ismert törvény és tapasztalat ellenére leültem, és megnéztem A majmok bolygója 2001-es verzióját.

Hálátlan feladat úgy lehúzni még egy bőrt egy filmről, hogy az eredeti nem csak jó és sikeres volt, hanem kultuszfilmmé is nőtt. Az alaphelyzet és a végkifejlet ismert, az egyedüli fogódzó az eltelt harminchárom év, ami – lehet sejteni – jót tett a technikai megoldásoknak.

A film főcíme megerősítette a gyanúmat, hogy főleg a látványra fognak lőni, meg a rémisztő hanghatásokra. Aztán az első jelenet – bár nem ragadott magával rögtön – mindjárt más szemszögbe helyezte a filmet.

Ez nem egy egyszerű remake, hanem átdolgozott történet, számos, az eredetihez hasonló elem mellett egészen más szociális és személyközi viszonyokat hangsúlyoz. Technikailag tényleg lényegesen magasabb színvonalon áll, mint a ’68-as verzió (az sem volt akármi a saját korában, de még abszolút értékben sem); a maszkok gyakorlatilag tökéletesek, a majmok viselkedése pedig nagyon kellemes meglepetést okozott. Sok mindent átvettek a mai csimpánzok gesztusaiból, mozdulataiból, és borzongató elegyét adták a saját kultúrájukat ősidők óta ápoló, intelligens lényeknek és a vadállatoknak.


Ezekről a majmokról elhittem, hogy egy hirtelen evolúciós ugrás után állnak, már nem csak hogy beszélnek, hanem társadalmat építenek és működtetnek, de a bennük élő állat fékezésével kapcsolatban még kihívásokkal küzdenek.

A film főleg a végével nyert meg magának, mert alaposan eltér az eredetitől, illetve visszatér a ’68-as változatot ihlető novella koncepciójához, ami az utolsó kockákra olyan vészt jósló helyzetbe sodorja a főhőst (és ott is hagyja), hogy az semlegesít körülbelül négyet a filmtörténet számos hiábavaló happy endje közül.

Katus néni csokis mogyorója

A legélesebben Katus nénire emlékszem az intézetből. Kemény volt velünk, de tőle tanultunk mindent, aminek aztán hasznát is vettük ebben a sorsunk által ránk kényszerített keserves életben. 

A saját pénzéből készített nekünk nassolnivalót. Vett földimogyorót, csokoládét olvasztott, és belemártotta a mogyorókat, aztán ezt száradás után még egyszer vagy kétszer megismételte, hogy jó vastag legyen a bevonat. 

Egy zacskóba mindig százat tett. Azaz kilencvenkilencet. Mert a csokis mogyorók között mindig elrejtett egy kavicsot is. Erre akkor jöttünk rá, amikor a Krisztiánnak kitört az egyik metszőfoga. Utána azt mondta Katus néni, hogy sokkal óvatosabbak legyünk az életben, mint amilyenek a csokis mogyoróval voltunk. Ne higgyük el, hogy csak úgy, a két szép szemünkért kaphatunk valamit, mindig számítsunk rá, hogy valami baj érhet minket, és legyünk résen. 

Krisztián balesete után tényleg óvatosabbak is lettünk, ahogy Katus néni tanított minket. Megnyomkodtunk minden szemet; a csoki lecsúszott a mogyoróról vagy a kavicsról, és láthatóvá vált, hogy mi van ott. Egyébként az ujjunkkal is éreztük, hogy a bevonat alatt mogyoró van-e vagy kavics. Ha megvolt a kavics, akkor persze már nem kellett tovább óvatoskodni, hanem átadhattunk magunkat az élvezetnek. 

Ez addig ment, amíg a Roland egyik őrlőfoga ketté nem repedt hosszában (és aztán ki is kellett húzni). Ő is kavicsra harapott. Egy másodikra. Katus néni meg is mondta, hogy nem értettük meg a múltkori leckét, és egyrészt nem voltunk résen, másrészt elbíztuk magunkat, és azt hittük, hogy a sorsot – ami abból áll, hogy a szerencsétlenség akkor csap le, amikor a legkevésbé számítunk rá – ilyen kártyaasztal mellé való okoskodással el lehet téríteni.

A kutya vacsorája

Egy kutya hiába hagyja érintetlenül a garantáltnak tekintett vacsoráját, egy hirtelen adódó falatra nem tud nemet mondani. A fogyókúráját töltő ember a svédasztalnál vagy vendégváró sütemények közelében halálpontosan ugyanezt a stratégiát követi.